Filmkritika

Négy tesó

Hannibal kritikája
2005. november 27. 18:30

Amíg élünk, remélünk. A jobb napokat is látott John Singleton mára nyakig süllyedt a B-kategóriás akciófilmek sűrű posványába. Pedig, kutakodjunk csak bepókhálósodott emlékezetünkben, ugyanő csobbant be a mélyvízbe és aratta - egyébként teljesen megérdemelten - a babérokat a ‘90-es évek elején, a nyomornegyed korlátait szétfeszíteni kívánó, fiatal négerek kálváriájáról szóló Fekete vidék-kel. Annak azonban már másfél évtizede, rendezőnk azóta okosan felmérte a tömegigényeket, és elkötelezte magát a jól jövedelmező közönségfilmek mellett. Így hát legutóbbi alkotásai - a Shaft vagy a Halálosabb iramban - már csak száraz és üres selejttermékei voltak az álomgyár orrfacsaró bűzt árasztó, pénzszagú kohójának. [/b]Blamázs blamázst követett, elérkezett hát az idő, hogy valaki szelíden megpaskolja Singleton vállát és lelkesítőn a fülébe súgja: “Haver, próbáld meg még egyszer!” Emberünk pedig nem teketóriázott, megkísérelte másodszor is véghezvinni, amit egyszer már sikerrel teljesített: lángra lobbantani a csillagokat. Cirkuszt is adni a népnek a kenyér mellé, kellemesen kikapcsolni, és nem felpiszkálni az embert, amikor munka után holdfáradtan beesik a moziba.

Az afro-amerikai rendező egyik legfontosabb teendője az volt, hogy átértékelje magában korábbi mellényúlásait, és egy olyan meglepetéstortával álljon elő, melyről még a tejszínhabot is nagy örömmel nyalja le a közönség. A Négy tesó  című családi bosszúfilmre hárult hát az a nemes feladat, hogy Singleton csüggedt rajongórétegét visszaédesgesse a mozitermekbe. Ezt a feladatot pedig - bármilyen hihetetlennek is hangzik elsőre - becsülettel elvégzi. Az alapszituáció látszólagos kopottsága, a kétdimenziós(nak tűnő) figurák és a történetbe erőszakolt drámaiság elsőre egyértelműen abba az irányba tendálják az embert, hogy a Négy tesó megreked hasonszőrű társai szintjén, ám az ezúttal rendezői talpraesettségére, találékonyságára támaszkodó Singleton nem engedi, hogy filmje széthulljon a kezei között, hanem igyekszik visszacsempészni egy szikrányit korábbi alkotásainak fényéből.

Evelyn Mercert, a detroiti utcagyerekek valóságos védőszentjét, a melegszívű öregasszonyt meggyilkolják egy vegyesboltban. Nem sokkal később feltűnik a gettóban néhány ismerős arc: Bobby, Jerry, Angel és Jack, az idős hölgy adoptált fiai, akik elhatározzák, hogy kegyetlen vérbosszút állnak a mami gyilkosain. Az önbíráskodástól és az emberöléstől sem visszariadó, eltökélt fenegyerekek belevetik magukat a nyomornegyed alvilágába, és a tisztázatlan ügy szálai egyre mélyebbre vezetnek. Ámokfutásuk során rádöbbennek, mennyire igénylik egymás szeretetét, milyen nagy szükségük van az összetartozásra ezekben a nehéz időkben.

A cselekmény eléggé zötyögősen halad előre a maga útján. A vén jótündér sajnálatos eltávozása és a kötelező, nosztalgiázós, búslakodós, görcsösen emlékezni akarós, szellem-megidézős periódus jelentős időtöredéket rabol el a filmtől. Singleton kezdetben körömszakadtáig erőlteti, hogy kapjuk elő zsebkendőnket, és nagy hévvel, törött szívvel fújjuk bele az orrunkat, ám meglehetősen alantas és hazug katarziskicsikarásával nem megy sokra. Akik azonban nem bóbiskolnak el a langyos nyitány alatt, azokat kárpótolja a feldübörgő akciójelenetek, a laza karakterek, az alpárian trágár beszólások és a háttérbe száműzött, ám néhol még mindig egyértelműen felvillanó drámai töltet többé-kevésbé koherens egészet alkotó, ötletes kombinációja. A sztori sokszínűsége tálcán tálalja fel egy jó bosszúfilm lehetőségét, és Singleton él is vele. A második félidőbe belezsúfolt akcióbetétek nagyfokú technikai profizmusról árulkodnak. A srácok nem takarékoskodnak az ólommal, mindenkit hidegre tesznek, közben elalélva dőlünk hátra a székünkön a lőtt sebek, a felbuzgó vér és az ernyedten összeeső áldozatok láttán. A gettós durvulások mellett nem elhanyagolható érdem a borongós alapkeretet felfeszítő, “fekás” humor, amely képes elnyomni a temetői hangulatot. A négy mostohatesó folytonos évődései, frappáns szólásai a lazább hangvétel, az oldódás elősegítői, és mint ilyenek, kifejezetten szórakoztatók. A Négy tesó drámai felhangjai viszont legtöbbször hamisak és olcsóak, nincs meg bennük a kellő fesztelenség és természetesség, inkább csak a megszokott klisékkel operálnak, ilyenek például Evelyn Mercer kísértetjelenetei, amelyek nem valók egy vérbő bosszúfilmbe.

A színészválogatott nem áll a helyzet magaslatán, de ez a Négy tesó esetében nem is lehet komoly követelmény. Az egyre hízó és öregedő Mark Wahlberg eléggé flegmán, néhol önironikusan, “szétlövöm a fejét annak, aki besétál az ajtón” arckifejezést felvéve grasszál egész végig fel s alá.


Kijövünk a teremből és furcsamód nincs hiányérzetünk. Nem téptük össze a jegyünket, és nem követeltük vissza a lóvét a pénztáros nénitől. A Négy tesó ugyan Singleton számára nem feltétlenül jelenti a nagy visszatérést, ám mindenképpen egy kiváló első lépés hírnevének rehabilitálása érdekében. Ezek után lázasan fészkelődve, feltüzelve várjuk az egykori üstökös újabb fénycsóváját.

Értékelés:

Négy tesó

Játékidő: 109 perc

Rendezte: John Singleton

Szereplők: Mark Wahlberg, Tyrese Gibson, André Benjamin, Garrett Hedlund, Josh Charles, Chiwetel Ejiofor, Fionnula Flanagan

Forgalmazó: UIP-Duna Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."