Filmkritika

Amadeus

Hannibal kritikája
2005. november 10. 15:06

“A megbocsátás hangja töltötte be a színpadot, megbékélés és derű áradt szét a szívekben. Az Isten hangja szólalt meg, az égi szellem testesült meg ebben az aprócska emberben. A mennyei muzsika áradt elnémíthatatlanul, még keserűbbé téve vereségemet.”

- Antonio Salieri -

Az irigység, ez a rideg és tipikusan emberi érzés végigkíséri egész történelmünket. Munkálkodik, éket ver közénk, és pusztít, mióta a társadalmi és intellektuális egyenlőtlenség felütötte a fejét.  Rendkívül veszélyes jelenség, amely feldúlja lelkünket, megkeseríti, és ízekre szabdalja a barátságot, a szerelmet, a legalapvetőbb és legfontosabb emberi kapcsolatokat. Nosza, ne vonogassuk a vállunkat, valljuk be, mi is megízleltük már az irigy gyűlölködés ősi rombolóerejét! Az iskolapadban ülve ferde szemmel néztünk a dicsőségben úszó osztályelsőre, később a pokolba kívántuk plátói szerelmünk férfihódolóit, majd a felnőttkor kusza erdejében bolyongva legszívesebben keresztre feszítettük volna rabszolgahajcsár főnökünket. Bizony. A legszörnyűbb és egyben a legtermészetesebb reakciónk is, amelynek eredménye mindig csak veszteség és szerencsétlenség, sosem boldogság. Hiába próbáljuk utálatunk tárgyát válogatott eszközökkel és stratégiákkal kiütni a nyeregből, ilyen úton-módon nem győzhetünk. Persze a döntés mindig a mi kezünkben nyugszik. Mi még helyrebillenthetjük kisiklott, bepiszkolt életünket.

Nem úgy, mint a szereplők. Mert ez a történet immár lezárult. Semmi sem változtathatja meg, üstökösként ragyog a filmművészet égboltján. Még a vén idő vasfoga is megkopott a történet buzgó, ámde teljesen felesleges és értelmetlen harapdálásának hosszú évei alatt.

Amadeus rendezője, Milos Forman bizony egyike azoknak a hollywoodi arcoknak, akikre méltán irigykedhet az ember fia. Csehszlovákiából indult el a világhírnév felé, és a semmiből egyszerre a legelismertebb rendezők elitjébe csöppent a Száll a kakukk fészkére című édesbús tragikomédiával, amely fullánkként szurkálta az amerikai társadalom hazug, álszent, zsarnoki elemeit. Felnyitotta a szemünket, s bár a film jelentős része során inkább csak csapkodtuk a térdünket a röhögéstől, azért a felszín alatt megláttunk benne valami kimondhatatlanul igazat, valami fájóan őszintét, amibe beleborzongtunk. Így kell filmet készíteni! Ez volt Forman első hangos sikere, de nem az utolsó. Sőt, inkább stílusos és remekbeszabott felvezetése egy valódi legendának. Egy legendának, amely túllépi McMurphy-ék hermetikusan elzárt társadalmának kereteit.

Az Amadeus Peter Shaffer (a hazai színpadokon sem ismeretlen) drámájának filmes leképezése. Az események Bécsben játszódnak az 1780-as években. A gyújtópontban egy mérsékelten híres és elismert udvari komponista, Antonio Salieri (F. Murray Abraham) áll, aki úgy érzi, sorsa végre beteljesedett, hiszen Ausztria császárának egyik legközelebbi pártfogoltjává vált. Hamarosan azonban villámcsapásként éri a felismerés, hogy az istenadta tehetség, amire mindig is áhítozott, egy alpárian trágár, pöffeszkedő és cinikus fiatalembernek, Wolfgang Amadeus Mozartnak (Tom Hulce) adatott meg. Az ifjú zeneszerző hamarosan fenekestül felforgatja Bécs zenei életét, és szinte azonnal kivívja a művészi babérokra törekvő Salieri gyűlöletét. Az irigységtől elborult komponista elhatározza, hogy addig nem nyugszik, míg tönkre nem teszi a géniuszt.

Milos Forman rendezése rendkívül pontosan értelmezi Shaffer művének karaktereit és fő konfliktusát. Ebben a filmben nem Salieri folytat elkeseredett szélmalomharcot a született tehetség ellen, hanem a középszer és az isteni eredetű, semmihez sem fogható művészi talentum konfrontációja domborodik ki ismét. A két férfi közül Salieri van helyzeti előnyben, hiszen befolyásos és eltökélt, míg Mozartot filléres gondok nyomasztják: ő még keresi a helyét a bécsi életben, és egyáltalán tudatában sincs annak, miféle ördögi erőket szabadított fel kifogásolható viselkedésével és kellemetlen modorával. A tapasztaltabb zeneszerzőnek tehát nem jelent nagy megterhelést ellehetetleníteni ifjú és éretlen ellenlábasát. Elég csupán egyetlen rosszindulatú pletykát útnak indítani Mozartról, az lavinaként zúdul végig Bécs gerincén, és máris csorbítja a népszerűségét. Elég csupán néhány városi elöljárót megkörnyékezni, meglesz az eredménye. Elég az udvari intrikák kimeríthetetlen tárházához folyamodni, és a pályakezdő zseni előtt becsukódik minden kapu.

A végső kérdés az, hogy Salierinek győzelme kiteljesedik-e Mozart fizikai megsemmisítésével? A válasz egyértelműen nem! Ő ugyanis csupán az embert pusztította el, nem pedig a művészi érzéket, nem a talentumot, ami örökkévaló. Hiszen Salieri nevét az eltelt évszázadok során vastagon benőtte a repkény, muzsikája csupán a saját korában örvendett bármiféle popularitásnak, míg Mozart munkássága máig elevenen, szinte kitapinthatóan él a közemlékezetben, tankönyvek törzsanyagának szerves része, zenei eszmecserék gyakran visszatérő, soha el nem évülő témája. Salieri áldozatvállalásának végső eredménye tehát hervasztó, az utókor nem őt, hanem Amadeust fogadja kegyeibe, és ez az átlagos képességekkel bíró komponista számára az Istenért, a hallgatóság hódolatáért vívott izzadságos küzdelem teljes erkölcsi csődjét jelenti. A művészi nagyság átsugárzik a túlvilágról is, ezzel földi halandó már nem hadakozhat.

sokszínűsége, árnyalati gazdagsága zavarba ejti a nézőt. Az egyes számú főszereplő Salieri, hiszen egyrészt ő az események közvetítő csatornája, másrészt a film is inkább az ő belső érzelemvilágát vetíti ki saját korára, míg Mozartot inkább kívülállóként értelmezi. Ez a felbőszült, irigy zeneszerző az alkotói sugallat ellenére mégsem a villásfarkú kisördög leszármazottja. Hiszen valahol érthető, hogy miután fiatal kollégája lenézte, kinevette és túlszárnyalta a zenéjét, valamint elcsábította és szégyenben hagyta titkolt szerelmét, egy énekesnőt, Salieriben megfogant a bosszú gondolata. Gondoljunk csak bele, bennünk is hányszor felülkerekedett már a visszavágni akarás érzése, és bizony nem mindig tartott vissza a lelkiismeretünk jóságos szava. Ez a figura tehát azért áll közel hozzánk, mert megtestesíti a legszembetűnőbb gyarlóságainkat. Mozart viszont szinte már messiási alak, akinek emberfeletti képességeivel nem tudunk azonosulni. A fontosabb szereplők között tarthatjuk számon Constanze-t is, aki a géniusz háttéréletéért felelős, és akinek betöltött funkciója, magatartása állandóan változik: hol lusta és kényelmes háziasszony, hol pedig a férjét rajongásig szerető, rokonszenves családanya. A mellékszereplők, a felvilágosult abszolutista II. József császár udvarát benépesítő magas beosztású tisztviselők egytől-egyik karikatúra-jellemek. Egyszerűen nem értik meg Mozartot, ellene szegülnek, nyársra tűzik, kifogásolják, és eszméit, zenéjét torzítva valósítják meg. Ennek, a valódi tiszta művészettel való dőre szembehelyezkedésnek számos ékes példáját megtaláljuk a cselekményben. Számomra különösen emlékezetes, amikor egy elsöprő operaházi sikert követően a császár és a főintendáns elmarasztalja Mozartot arra hivatkozva, hogy művében túl sok a hangjegy. Ám ugyanígy ostoba és értelmetlen szőrszálhasogatás, amikor megtiltják neki, hogy balett szerepeljen az operájában. Ezeknek a fontoskodó, a kákán is csomót kereső, fehérgalléros entellektüeleknek a tudatlansága és a felsőbbrendű muzsika iránti immunitása könnyes nevetésre készteti a nézőt. Ők az örök kétkedők, a buta, szemellenzőt viselő császáriak, akik nem érnek fel Mozart és Salieri bennfentes, muzsikaértő világához.

A fel-felcsendülő klasszikus zenei betétek varázslatos, korhű keretet szabnak a filmnek. Adós vagyok még a kosztümök és a díszletek dicséretével is, akár a zsúfolt, klasszicista Bécs utcáit rójuk, akár a Nemzeti Színház páholyaiból figyeljük az előadásokat, a hatás tökéletes. A színek, főleg az operaházban olyan elevenek, hogy szinte lábra kelnek.

A rendezői változat megszaporította a jelenetek számát, no nem sokkal, de így azért az eredetinél jóval kerekebb, teljesebb lett az alkotás. Csupán néhány elmaradt szcéna pótlásáról van szó, ami jobban kidomborítja egy-egy karakter - például Constanze - jellemrajzát.

Szólnom kell néhány szót film és történelem viszonyáról is. Shaffer természetesen stilizálta a főszereplőket, a valóságban ugyanis például Salieri nem tartozott egyértelműen a középmezőnybe. Ugyan a legnagyobbak közé sem helyezhetjük, de azért mindenképp erős másodosztálybeli komponista, aki többek között Beethoven-t, Schubert-et és Liszt-et is tanította. Mozart megmérgezésével az anekdotikus néphagyomány vádolta, de valószínű, hogy alaptalanul.

Végezetül pedig lássuk a színészi teljesítményeket. Érdekes, hogy F. Murray Abraham soha eddig és ezután sem tudta így kiélni színészi kvalitásait, mint ebben a lenyűgöző szerepben. Szinte teljes eszköztárát megmutatja, utolérhetetlenül fantasztikus a bosszúszomjas másodhegedűs szerepében. Tom Hulce szintén elbűvölő Mozartként, jellegzetes kretén vihogása alatt szem nem marad szárazon. A kiskarakterek hiteles megjelenítésében érdemeket szerzett még Elizabeth Berridge (Constanze), Jeffrey Jones (a botfülű II. Józsefként), Simon Callow (a csepűrágó Schikaneder szerepében) valamint Roy Dotrice (Leopold Mozart) és Charles Kay (az opera antipatikus főintendánsa) is.


De ne ragozzuk tovább! Ez már történelem. Remekmű. Olyan igazgyöngy, amelyre ritkán lel a mozibarát a filmtörténet kanyargós ösvényein. Egyszeri és megismételhetetlen esettanulmány irigységről, tehetségről, bűnről és erényről, a művészet diadaláról. Mese rólunk, nekünk.

Értékelés:

Amadeus

Játékidő: 160 perc

Rendezte: Milos Forman

Szereplők: Tom Hulce, F. Murray Abraham, Simon Callow, Elizabeth Berridge, Roy Dotrice, Jeffrey Jones

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."