Battle Royale

Az élet nem Hollywood, nincsen visszaút. Tény, hogy az “erősebb fennmarad, a gyenge elhullik”; a “mire vagy képes a saját életedért”, vagy az “ember erőszakra született” kezdetű és végződésű, triviális természeti törvényeket (bizonyosságokat?) sokszor és sokféleképpen jelenítették már meg a film művészeti ágában. Azonban el kell ismerni azt is, hogy a szimbólumok és példázatok terén az emberi fantázia annyira kimeríthetetlen, mint azoknak a borzalmaknak a tárháza, amelyek felvonultathatók az imént megnevezett törvényszerűségek kapcsán. Erre bizonyíték a japán Kinji Fukasaku filmje (na meg Koushun Takami regénye), amely amennyire egyszerűnek látszik, annyira bonyolult és döbbenetes. Mert bár a felszín egyértelmű, ostoba és visszataszító trash-horrort idéz, jelentése összességében az emberi lét parabolája, alfája és omegája (ha már közhely). A Battle Royale (BR) című film azonban nálam nagyon elveti a sulykot! Igaz, azzal egyetértek, hogy egy mondanivalónak akkor van igazán hatása arra, akinek szól, ha a végletekig figyelemfelhívó, döbbenetes, vagy éppen botrányos. Ennek pedig teljes mértékben meg is felel a BR, csakhogy én úgy gondolom, mégis csak van a jóízlésnek (és a koncepciónak) egy olyan határa, amelyen át lehet táncolni. Még egyszer hangsúlyozom, ÉN vélekedem így, és nem általánosságot állítok akkor, amikor kijelentem: a Battle Royale bosszantóan pimasz és távolságtartó film, amely igyekezete ellenére sem képes arról szólni, ami a lényege.

a felvezető magyarázatot: mivel az ezredfordulón a nemzet összeomlott (miért?), a munkanélküliek száma 10 millióra nőtt (miért?), és 800 ezer tanuló bojkottálta az iskolát (miért?), a felnőttek bizalma megszűnt, és félni kezdtek az ifjúságtól. Ezért megalkották az Ezredévi Oktatási Reformot, amely szerint minden évben egy szigetre visznek “játszani” egy iskolai osztályt (játszani - értsd: mészárolni). Ez az eszement baromság tesz róla, hogy a néző elemelkedjen a valóságtól, és tényleg csak úgy tekintsen a filmre, mint egy játékra. Ez eddig rendben is van, máskülönben sürgősen elmegyógyba kéne zárni az írót, a rendezőt meg az egész stábot, mivel a Battle Royale minden íratlan erkölcsi és filmes szabályt áthág (brutális gyerekhalál, gyerekkínzás, segítség megtagadása, gyilkos árulás, lelkiismeret hiánya, halálban való perverz gyönyörködés… stb.). Csakhogy nekem nem világos, mivé akar válni a film. Apokaliptikus látomássá? Zsigerekig hatoló, szimbolikus példázattá? Morbid, ócska horrorfilmmé? Vagy talán önkritikus, reflexív paródiává? Mert szerintem tisztán egyikké sem lesz, helyette mindegyiknek a hatására hajaz, így viszont pontosan attól fosztja meg magát, amiért létrejött. A képek és a viszolyogtató attitűd mögött elveszik a lényeg, így egyik korosztály sem azt hozza ki belőle a nézése közben és után, amit szabadna. Véleményem szerint úgy felesleges és beteges az egész, ahogy van!

nemcsak dobálózom, indokolok is! Úgy vélem, a BR a felnőtteknek nem képes elmondani az igazságot (hogy ez egy szimbolikus példázat), mivel a film a lehető legtávolabb tartja magától a jóérzésű befogadót. Fukasaku alkotása (a téma is meg a kivitelezés is) annyira borzalmas, gyomorforgató, undorító, hogy a lehető legmesszebbre taszítja magától az intelligenciával és erkölcsiséggel bíró szemlélőt (nincs befogadói motiváció, azonosulásnak még a nyoma és lehetősége is hiányzik), ezért a felnőttek generálta mészárszék totálisan felesleges. A másik oldalt, a tizenévesekét tekintve pedig (ha véletlenül szemtanújuk a filmnek) a Battle Royale nem más, mint egy veszélytelen videójáték - számukra egy olyan nyálcsorgatós, izgi és vizuálisan kielégítő látványfolyam, amelyben ők még véletlenül sem sérülhetnek. És ezt elhinni nagyon-de-nagyon veszedelmes az ő életkorukban, melyre nem egy példa volt már a valódi életben (iskolában lövöldözés, “buliból” megölni a legjobb barátodat… stb.)! Vagyis esetükben a BR-hez hasonló filmek nemhogy feleslegesek, hanem egyenesen a BŰN kategóriájába tartoznak, melyeknek a következményei megjósolhatatlanok! Egyszóval nagyon ambivalens érzésekkel néztem a Battley Royale-t, mert ha az iskolások eldurvulása mögött a természeti törvények és az ösztönök állnának (A legyek ura), jó film lenne Fukasaku alkotása; így viszont, hogy a felnőttek kényszere következtében kell feladniuk emberi mivoltukat, nálam feltételek nélkül visszataszító!

Erőt véve magamon mégis filmként próbálok a BR-ra tekinteni. Így az egyik oldalról azt tudom mondani, hogy technikailag tagadhatatlanul átlagot hoz: semmi pozitív értelemben vett művészieskedés, kreatív fényképezés vagy mély értelmű szín- és fényhasználat. A tartalom tekintetében azonban egy korrektül, ám laposan szerkesztett filmmel van dolgunk, ahol a szálak ugyan szépen futnak, és nem gabalyodnak össze, egészében véve mégis közhely-tócsákban tapicskolnak. Néhány történetszál előkészítetlen és felesleges (a lányok a világítótoronyban); néhány pedig remekül végigvitt, de elbaltázottan lezárt (a hacker-srácok). Az egész filmre nem ül rá egy olyan atmoszféra, amelyből kiviláglana a rendező egyéni kézjegye, megragadó stílusa. Ha tényleg eltekintek a szereplők korától és nemétől, akkor szerintem egy átlagos öldöklős dzsungel-filmmel van dolgunk, ahol néhol folyik a vér, néhol látványt kreálnak az öncélúság oltárán, mindenesetre kiaknázatlanul hagynak mélyen megbújó és előtörni kész érzelmeket, vagy kapcsolatokat. Összességében tehát, mint film, a Battle Royale átlagos, a felületen kapirgáló, akcióközpontú mozi. Én azonban tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy nem kellett volna elkészíteni, mert témája inkább ártó, mint használó; más irányba mutató, mintsem bármit is jelentő. Ezek után roppant kíváncsi vagyok a folytatásra!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!