Filmkritika

Légcsavar

Hannibal kritikája
2005. november 10. 15:10

Repülőgépen utazni a világ legbiztonságosabb és legkényelmesebb élménye, feltéve, hogy nem rejtőzik közöttünk valami nyáladzó, beteg elméjű arab terrorista, aki tömeggyilkossággal fenyegetőzik, ha nem teszünk eleget kívánalmainak.

A 2001. szeptember 11.-ei borzalmak rásüthették bélyegüket a hollywoodi filmiparra is, ugyanis a krónikus ötlethiányban szenvedő producerek kétségbeesetten próbálnak visszakapaszkodni a repülőgépes thrillerek tetszhalott műfajához. A zsáner iránti fokozottabb érdeklődésre mi sem lehetne ékesebb bizonyíték, mint hogy az Éjszakai járat után két hónappal a Légcsavar is startolt a hazai mozikban. A közönség pedig mindig is vevő volt a szűk mozgástérben kibontakozó történetre, a “bezártságban” rejlő félelem- és feszültségkeltés lehetőségeire, ezért különösebben nem is váratlan, hogy a legújabb pánikfilm már az első hétvégén kasszát robbantott.

Sosem értettem, hogy ezeket az ízig-vérig amerikai témájú filmeket miért kell külföldi rendezőkre ráerőszakolni?! A német származású Robert Schwentke mindennek tetejében még kipróbálatlan elsőfilmes is, így hát őt a Légcsavar direktori székébe ültetni kábé annyira volt bölcs dolog, mint AK-47-est nyomni egy ötéves, ujját szopó kissrác reszkető kezeibe. A szereplőgárda soraiban legalább ismert arcokat találunk. Három év üresjárat után sikerült rehabilitálni Jodie Foster-t, aki folytatja a Pánikszobá-val megkezdett útját a klausztrofóbiás thrillerek csapásán. Mellette két felkapott férfisztár próbál még még labdába rúgni: Peter Sarsgaard leginkább mint A hazugsággyáros kissé rideg, sikerorientált főszerkesztője, vagy A titkok kulcsa című átlaghorror Luke-ja lehet ismerős, Sean Bean-t pedig tengernyi szuperprodukciós mellékszerepe ellenére már minden óvodás gyerek A gyűrűk ura Boromirjaként fogja azonosítani. Míg előbbi rendelkezik is valamilyen funkcióval a filmben, addig utóbbi a nézőcsalogató, ám teljességgel felesleges sztártöbblet képviselője.

Az alapszituáció akár Hitchcockot is idézhetné nyíltan, ám inkább a Felejtés című misztikus thrillerre utal vissza. Kyle Pratt (Foster), a frissen megözvegyült mérnöknő hatéves kislányával, Juliával Berlinből New Yorkba utazik a legkorszerűbb, általa tervezett luxusrepülőgépen. A kimerült asszony megpróbál elszunyókálni, és néhány órával később, mikor magához tér, megdöbbenve tapasztalja, hogy lánya eltűnt, mint fing a szélben. Eszeveszett, lázas vizsgálódás veszi kezdetét a luxusjáraton, majd a személyzet bejelenti a kétségbeesett anyának, hogy gyermekének neve nem szerepel az utasnyilvántartásban, tehát sosem járt a gép fedélzetén. Kyle azonban foggal-körömmel ragaszkodik igazához, és egymaga kezd értelmetlennek tűnő mentőakcióba kislányáért, aki valószínűleg egy aljas összeesküvés szenvedő alanya.

Az alkotók azonban csak hitegetnek a minőséggel a reklámkampányban és a trailerekben, valójában szép módszeresen elhúzzák az orrunk előtt a mézesmadzagot. Az olcsó hatáselemekkel (szellem-jelenet; lelki válságban lévő kislány; megrendült, ám szívós családanya) operáló nyitányt követően lépcsőzetesen forrósodik a levegő, feszültségmérő műszerünk mutatója az egekbe szökik Julia eltűnésével, és húszpercnyi bemelegítés után túl is jutottunk a tetőponton. Innentől a kezdetben vágtázó dramaturgia lelassul, a Légcsavar iszonyatos mélyrepülésbe kezd. Schwentke képtelen fenntartani az érdeklődésünket a második félidőben, előjön az araboktól kezdve minden harmatos próbálkozással, miközben még a birkatürelmű mozibarátok ingerküszöbét is átlépi. Meg sem próbálja becsomózni a film szálegyenes fonalát, a végkifejlet pedig bántóan érdektelen, lapos és könnyen kiszámítható. A hitchcocki bravúrok olyan messze vannak ettől a filmtől, mint Makó Jeruzsálemtől; a mester valószínűleg megfordulna a sírjában, ha megtudná, hogy egyes bárgyú kritikusok az ő színvonalához merték hasonlítani ezt a tökéletesen középszerű ujjgyakorlatot. A legfőbb baj az, hogy a Légcsavar ajánlói már ellőtték az összes izgalomforrást, így a magasabb kívánalmakkal rendelkezők nagyot fognak zakózni. Filmünk kevés érdemei közé sorolható a korrekt technikai megvalósítás: a gigantikus csodarepülő illúziója meglepően valósághű. A score - ami feltupírozhatta volna kicsit az alkotás értékét - mindvégig a képek mögé bújik, csak a végszóra tör elő, de ez édeskevés ahhoz, hogy pozitívumként számoljunk be róla.

Jodie Foster idegösszeroppanás szélére sodródott főhősnője kiüti a nyeregből a további karaktereket. A színésznő negyvenen túl is vonzó jelenség, mi több, ismét lehengerlő a halálra rémült családanya szerepében, melyet tökéletesen rászabtak. A többiekre kár is fecsérelni a szót, hiszen statikus karaktereiket a forgatókönyvíró nem engedte közel a húsosfazékhoz, ezért színészi képességeik fitogtatására nem is nyílt lehetőségük.


Bár a film azért figyelemreméltó összegekkel gyarapította az alkotók bankkártyáját, a Légcsavar nyugodt szívvel besorolható a (kritikai szempontból) veszteséges és elkapkodott agyszülemények egyre népesedő családjába. Menjünk el rá, nézzük meg, mert az “egyszernézős” alkotások táborába mindenképp beleillik! Ki tudja, az is lehet, hogy kellemes nyomot hagy bennünk, egyszer majd leemeljük a polcról, és belökjük a lejátszóba. Hiszen “a kancsal emlékezet ezüstté bűvöl minden pocsolyát.”

Értékelés:

Légcsavar

Játékidő: 98 perc

Rendezte: Robert Schwentke

Szereplők: Jodie Foster, Peter Sarsgaard, Sean Bean, Marlene Lawston, Ina Barron, Kate Beahan, Matthew Bomer, Jesse Burch, Erika Christensen

Forgalmazó: Fórum Hungary

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."