One Missed Call

Takashi Miike a stílusok embere! Immár a japán rendező harmadik műfajával találkozom, és ha nem tudnám, hogy mindhárom film az ő nevéhez fűződik, talán sosem találnám ki magamtól. Ez két dolgot jelenthet. Miike vagy olyan direktor, akinek nincsenek saját stílusjegyei, ergo kiforratlanul és privát hang nélkül lavírozik a filmvilágban (megjegyzem, nagyon sikeresen!); vagy pedig Miike egy szellem, aki filmből filmbe költözvén egészséges élvezhetőséget és a műfajra jellemző jegyeket hagy maga után. Mivel csak a saját nevemben beszélhetek, és nem gondoltam véresen komolyan előző fejtegetésemet, ezért döntés helyett inkább a közös pontokat keresem meg filmjeiben. Az világosan látszik, hogy legyen bármilyen műfaj vagy téma, Miike az erőszakra (méghozzá a belülről fakadó erőszakra) és a gyermekkor sérüléseire, pszichotikus állapotaira alapoz. A Meghallgatás-ban a szende nő fiatalkorában elszenvedett testi zaklatásai; az Ichi, the Killer-ben a gyilkos ifjúkorában végbement sérülései; a One Missed Call-ban pedig a bosszúszomjas szellem gyerekkorának elmebeli (és persze szociális, hisz egyik a másiknak feltételezője) zavarai a motivációs tényezők. Minden téma, és minden műfaj kivitelezése közös tőről fakad tehát, és ez az a kapcsolat, amely bizonyítja a düh, az erőszak és a bosszú számtalan megjelenési formáját. Miike feltárja a motívumokat, és a kezünkbe (szemeink elé) ad egy lehetséges következmény-gyűjteményt. Olyan alternatívákat, amelyek nemcsak a fikció dimenziójában valósulhatnak meg.

A One Missed Call (továbbiakban OMC) hagyományos természetfeletti horror. Mielőtt azonban teljesen skatulyába degradálnám a szellem-gyilkolászós mozit, az előző bekezdésben elmondottak valamelyest (ha más téren nem is) igazolják Miike szerepét a filmben. A japán rendező ugyanis újabb megjelenési formáját adja (természetesen csak a nyitottabb gondolkodásúak számára) azoknak a testi, szellemi és lelki sérüléseknek, melyek a gyerekkorból továbbfejlődve megállíthatatlanná fajulnak. Röviden: az ember sérülékeny, és megjósolhatatlan a következmény, ha visszafordíthatatlanul károsodik. No jó, idáig a filozófia, a továbbiakban a tényeké a szó! Azok pedig úgy hangzanak, hogy Miike nincsen benne a filmben! Az OMC nem rendelkezik olyan átfogó stílussal, mint a Meghallgatás, hiányoznak a rendezőt azonosító jegyek, és a film sebessége-ritmusa is sokkal hétköznapibb. Talán egyetlen jelenetsor van csak, a Natsumi halálát nyáladzó tévéshow körüljárása, amely médiakritika beteges és üzenetszerű mondanivalója mögött a rutinos és sokszoros díjnyertes rendezőt érezni. Ez viszont így disszonáns testrészként lóg ki a film egészéből, mivel az OMC általános megjelenése a műfajra jellemző hagyományos (és elégséges), autentikus hangot nem feltételező középszerűségben zajlik. Vagyis csak a zsáner keze nyoma az, amely látszik, a kulisszák mögött még gondolatban sem bujkál a rendező művészete.

Mégpedig azért, mert a One Missed Call jó film! Ha nem is tökéletes, mindenesetre korrekt történetű, meggyőző dramaturgiájú és tetszetős levezetésű. A sztori jól összerakott, lendületesen sokat mondó (megfelelő az információ-csepegtetés), és még fordulatok is maradnak a végére. A szálakat a műfaj értékelő skáláját tekintve kielégítő mértékben varrja el. A dinamika és az élvezhetőség szempontjából jól megkomponált a felütés (a telefonos halálesetek és a sztori bevezetése) és a lezárás (a kórházi horror és a nyugtalanító befejezés). A karakterek - a már sokszor elmondottak szerint - a műfajnak vannak alárendelve (vagyis sokkal inkább körüljárt és főszereplő a gyilkos szellem, mint az üldözötté váló Yumi, vagy a lánynak segítő Yamashita). Ez azonban a horrorok esetében egyáltalán nem rontja az élvezeti értéket, mert a nézői azonosulás szempontjából az a fontos, mi lesz a főhős sorsa, nem pedig az, hogy például milyen ember, mit szeret vagy milyen elveket követ a hétköznapokban. S ugyan az OMC a kórházi jelenettől kezdve egyre szívesebben él az ijesztgetős horrorok közhelyeivel, szerencsére nem lendül át azon a ponton, amely végtelenül bugyuta B-filmmé silányítaná az egyébként izgalmas és nézőt motiváló alkotást.

japán horrorok jegyeit követi. A zene, a vágás és az operatőri munka a kötelező színvonalon teljesít; a rémisztgető kellékeknél pedig a pálmát egyértelműen az ázsiai sajátosságok viszik (plafonon járás, földből előgyűrűző haj, szaggatott mozgás, halottszürke smink). Néha meglepően elmarad a hatásvadászat, néha viszont két kézzel szórja a film a néző arcába, pedig talán nélküle is elérné a célját. Mindenesetre kellemesen idegborzoló élményt biztosít. A One Missed Call pontosan az a film, amely arra az időre, ameddig pereg, totálisan beleélhető hatást nyújt, viszont eredménye gyorsan elillan. Ez többek között betudható Miike egyéni hangja hiányának, a 100%-ig egyértelműen megmagyarázott háttérnek, és a kivételes atmoszféra hiányának. Viszont abban, amiről és ahogyan szólni akar, korrektül megállja a helyét. Szóval nem marad más hátra, mint villámgyorsan letiltani a bejövő hívások tekintetében mindazon barátainkat, akik a saját számukról, maguktól kaptak üzenetet. Ja, meg az átkozott csengődallamot sem akarom hallani többé!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!