Két nővér

kézzel-lábbal próbál kapaszkodni valamibe, amely ellentmondást nem tűrően csúszik ki újra és újra a kezei közül. Ez az érzés nemcsak azért szörnyű, mert szilárd talaj nélkül fejjel zuhanhatunk kifelé a filmből, amely hatása alá döbbentett bennünket, hanem mert ráadásul még az a frusztráló érzés is ott zsong az agyunkban, hogy az egészről mi tehetünk! Mi voltunk azok, akik elvesztették a fonalat, akik tévútra csámborogtak, akik mást próbáltak belelátni a valóban másba. Holott a dolog egyáltalán nem biztos, hogy ilyen egyszerű! Könnyű a saját vállunkra venni a kérdésfeltevések felelősségét, nehezebb azonban annak elismerése, hogy megvezetett cinkosságot vállaltunk a rendezővel, és ezért buktunk a végén orra. Mert ha a film mögött álló művész véges-végig azt suttogja a film textúráján keresztül a fülünkbe, hogy “gondolkodj, gyártsd csak le a saját kis alternatíváidat, próbálj fogást találni a szemed előtt zajló történeten”, akkor mi akaratlanul is megtesszük, amire kér bennünket. Azt hiszem, ezt nevezik átverésnek, rút csalogatásnak, amely egyenesen a kitörhetetlen csapdába vezet. S ha az utolsó kocka is lepergett, ott ülünk a csáva legközepén, rágva magunkat, hol is rontottuk el? Én sejtek egyfajta választ. Vagy ott, amikor többet akartunk látni a jelenlévőnél; vagy akkor, amikor nem láttuk a fától az erdőt. Pedig csak néznünk kellett volna. Mert amit nem lehet látni, az a végén úgyis a szemünk elé bukkan. Remélem, most már mindenki látja!

rébuszokban beszélni, mint egyesek rejtvényekben alkotni. Mert első látásra nagyon úgy tűnik, Kim Ji-woon is ezt tette a nézővel Két nővér című filmjében. Abban a dél-koreai lélektani horrorban, amelynek egyértelmű története csakis azok számára van, akik tartózkodnak a “mindent megérteni”-attitűdtől. (Nyugi, én sem ezek közé tartozom.) Mert ha a sztori igazát akarjuk kutatni, folytonos zsákutcákba, sőt, körbe-körbe járó értelmezésekbe botlunk. Nézzük: szóval akkor most egy vagy két lány érkezett vissza a villába? A lányok anyja öngyilkos lett? És a húg tényleg meghalt? Rendben, mindketten halottak, de akkor a mostohaanya sem lehet élő, aki szintén látja a halott húgot. Ja, hogy ő a nővér egy másik személyisége? De akkor csak az apa és a nővér jöttek vissza a villába? Vagy ha esetleg mindenki lát mindenféle szellemet, akkor csak az apa élő? Vagy esetleg csak ő a szellem? ... Na ugye! Ez a néhány kérdés-állítás csupán csepp a tengerben (a fejemben), nem más, mint a kapaszkodónak remélt felszín. Egyszóval, ha így akarok a Két nővérre tekinteni, akkor van egy olyan gyanúm, hogy nincsen összefüggő, egy irányba mutató és kétségtelen története. Ellenben ha megpróbálok nem fókuszálni, a homályból talán kibontakozik valami, amely választ adhat az egész nyugtalanító látomásra. (Mert mi van akkor, ha a Két nővér csak a film elején megjelenő Su-mi fejében létezik? És egyáltalán Su-mi van elemgyógyintézetben?) Ki válaszol nekem biztosan?

nem a történetet kell néznük, hanem a viszonyokat, a szereplők közötti kapcsolatot, mert akkor megkerülhetjük az egyes, szimultán időbeli dimenziókra vonatkozó kétségeinket. Ha azt nézzük, ki kivel hogyan viselkedik, talán átláthatunk a miértek megtévesztőre szőtt hálóján. Vagy az is lehet (és hogyha már “vagy”, akkor teljesen biztos, hogy totálisan bizonytalan), a Két nővér annyira nyitott és formátlan, hogy csakis a más és más néző tud neki logikus alakot adni, ergo tovább nem is próbálkozom. Inkább tárgyilagosan leírom azt, amit bizton láttam. Például, hogy Kim Ji-woon zseniális stílusának köszönhetően az útvesztővé táguló ház (nem érdekes, ha valaki sikongat, senki nem hallja a sikolyokat?) együtt lélegzik a benne lakókkal (vagy a benne kísértőkkel). Ji-woon olyan atmoszférát terít filmjére, amelynek hűvöse (rejtélyessége) a csontunkig hatol, és szinte még érezzük is azokat a kopasz ujjakat, amelyek ránk fonódnak. Ebben a világban minden egyes lépésnek, mozdulatnak szerepe (befelé) és célja (kifelé) van. Csakúgy, mint a fényeknek és színeknek, amelyekből akár egy látó (esetleg képzelő), kiolvasható az alternatív megoldás. S ha ez segít, nekem is megvan a magam elgondolása, amely (bizonyára) csak nekem beszél érthetően.

A színészi játékot is nagyjából meggyőzőnek érzem, talán csak az apa jelenléte haloványabb (de ez sajnos a karakteréből következik). Különösen a két nővér, Su-mi és Su-yeon között érezni valamilyen furcsán bizsergető, erős és mégis vészterhesen egyenlőtlen kapcsolatot. Ez is hozzájárul a film azon bizonytalanságához, amely bennem dúlt, miközben néztem: féltem, hogy valami olyan derül ki a végén, amely számomra gyökeresen befogadhatatlan. (Hm, és talán nem így lett…?) A Két nővér története egyszeri, egyedi és megismételhetetlen, akárcsak a film előtt ülő néző; ezért lehet, hogy felesleges mindenféle alternatív befejezés, hiszen az személyenként vált(ak)ozva bennünk lakozik. Kim Ji-woon filmje meghatározó lélektani horror, mivel végig (és még azon túl is) függőben tart, méghozzá úgy, hogy a néző a többrétegű bizonytalanság ellenére is (vagy éppen pont azért) végig benne él a történetben; együtt kerül Su-yeon-nal a szekrénybe, és együtt lépdel Su-mi-val a véres parkettán. A Két nővérben zseniális módon a legrémisztőbb nem a történet kétes és vitás volta; nem a szellemek és az ijesztő ház; nem az elme becsaphatósága és nem az érzelmi “megnyugvatlanság”, hanem hogy semmi nem ér véget! Minden ugyanúgy van és minden örökké ott van, mert a múlt és az elképzelt csupán a jelen azon dimenziója, amely bárki számára látható, aki… akire egyszer rákacsintott az elfojtásra képtelen harag, gyűlölet, bánat vagy éppen szeretet.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!