Filmkritika

Shutter

siz kritikája
2005. november 3. 14:51

Nem kevés az a klisé-tárház, amelyből a természetfeletti thrillerek dolgoz(hat)nak. Mert ott aztán van minden, mi szem-szájnak-érzékeknek ingere; a jól kiszolgált, ősi nyikorgó ajtótól kezdve a mai napság divattá fajuló felvillanó rémpofákig. Csak győzzünk sikongatni láttukon! Szóval ne legyünk prűdek: ez a jól bevált közhelygyűjtemény pontosan arra való, hogy ha ijesztgetős filmet kívánunk prezentálni az arra mindennél jobban éhező közönségnek, nyugodt szívvel és nyíltan csemegézzünk belőle. Persze az már egészen más kérdés, hogy milyen mértékben és konstellációban. Mert az utóbbi időben hihetetlen módon eluralkodott a lustaság és az ötlettelenség a filmkészítők profinak hitt köreiben. Azt hiszem, erre mondják, hogy “egy kaptafa”. Sajnos tényleg így van, és ebben a trendben még az országhatárok sem jelentenek biztos gátat. Mert manapság már mindenki tud mindent a másikról, nem kell ehhez sem Nagy Testvér, sem kiforrott kémhálózat. Ja, hogy ezt hívják globalizációnak? Akkor már csak az a kérdésem, miért van az, hogy mindig a gyatrát veszik át a másiktól, az eredetit pedig kidobják a szemétbe? Na jó, itt most zárójel bezárva, oké? Inkább foglalkozzunk azzal, amely kapcsán a téma előmászott a kép sarkából! (Azt azért mégsem mondhattam, hogy a takarásából.) Nos, esetünkben szerencsére vállaimat nem nyomja leküzdhetetlen súly, ha a Shutter című thaiföldi filmről kell beszélnem.

Mert bár igaz, ami igaz, örömünkre azért mégsem teljesen. Ebbe pedig tisztességesen bele lehet kapaszkodni; olyannyira, hogy hellyel-közzel meg is óv bennünket a lezuhanástól. Olyan az egész, mintha az előhívott fényképen tényleg szellemképek garázdálkodnának: se nem ártanak, se nem használnak túlzottan, de legalább színesítik valamelyest az unalomig ismert, ezerszer látott arcokat és helyeket. Vajon miről is beszélek? Hát arról, hogy a Shutter közel sem eredeti, és távol sem meglepő, de máskülönben profin kivitelezett és korrektül lezárt. Érdekes látni, hogy már Thaiföldön is tudnak ilyet (s ha egyes amerikai hitvány tesójukra gondolunk, nem is akármilyet!). A Shutter ugyanis úgy nemzetközi, hogy közben megőriz valamit a kelet titokzatosságából. Mert tagadhatatlan, hogy nyíltan hajszolják benne az amerikai hatásvadászatot, mindezt azonban sikeresen ötvözik a japán alapokon nyugvó rémisztgetéssel. Nem is próbálom leplezni, mert helyenként nekem is szúrta a szememet: minden momentum minden pillanatát arra kívánták felhasználni, hogy a jelenetben rejlő hatásokat a közhelyzsákba nyúlván 100%-ig kiaknázzák. Ez baj! Az viszont már lehet akár erény is, hogy nálam mindezt többnyire (na jó, mindig) képesek voltak véghez is vinni! Időnként úgy tapadtam a filmre, hogy legszívesebben elfutottam volna előle - mi kell ennél több ebben a műfajban?

Már mondom is! Például egy olyan történet, amely az elejétől a végéig nemcsak izgalmas, hanem titokzatossága révén a nézőt motiváló. A Shutter ebből a szempontból azonban ugyancsak ingatag. Mondhatni hullámzó. A remek felütést később hosszabb-rövidebb ideig fennálló közöny követi, hogy aztán az újbóli felpörgés egy “mindent értek” heurékába váltson a sémáknak köszönhetően. De a vége jó! (Bocsánat, ez kölcsönvett mondat.) Egyszóval nincs meg az az egység, amelyre a magamfajta szőröző boldogan felkiálthatna: remek a dinamika! Nem arról van szó, hogy lapos lenne a Shutter, viszont sok benne az oda nem illő (értsd: felesleges) következmény (Tun vécére megy a benzinkútnál), hiszen - mint már említettem - a jelenetek többsége a hatáskeltés oltárán lett felboncolva (és nem feláldozva). De legalább lépten-nyomon profizmusba botlik a tekintetünk. Jók az előkészítések (pl. az éjjel kattogó fényképezőgép az asztalon), a végigvezetések (az ennek nyomán készült fotók jelentése), és helyenként a lezárások. Ugyanakkor a film néhány helyütt elfeledkezik az egyes történések levezetéséről (Jane a sötétkamrában Tunnal, miközben telefonon hívta). Egyszóval ezért nincs meg a kellő ritmus a történetben. Megvan ezzel szemben a Shutter egésze alatt ható ijesztegetésben! Végig nem lankadnak és fogynak ki a nézőre való frászhozásból (lásd a történet feláldozása), és ha igazán beleéljük magunkat Tun és Jane kálváriájába, hatással is vannak ránk. Profin kivitelezettek, na!

A vége viszont - minden hiba ellenére - tényleg jó! Bevallom, nagyon féltem egy elbénázott befejezéstől: hogy Tun majd szépen véglegesen megmenekül a kísértettől; vagy minden szép és jó, de “x” idő múlva újra feltűnik Natre szelleme. Szerencsére nem így történt! Natre nem ment sehová Tuntól, Tun pedig nem halt meg. Az örök időkig hozzá ragaszkodó kísértetlány arra kárhoztatta őt, hogy vele szenvedjen, amíg világ a világ. Nincs frusztráció és nincs katarzis, az íróknak sikerült megtalálniuk azt a középutat, amely szerintem teljesen kielégítő és tanulságos. A Shutter tehát bár feltűnően rendelkezik az átlag-thrillerek billogként virító jegyeivel, mégis cseppnyivel felülemelkedik rajtuk, köszönhetően az értő filmesek technikai keze nyomának, és annak a keleti misztikus, illetve enyhe filozofikus beütésnek, amellyel végigvezetik és lezárják filmjüket. Tun és Jane karaktere kétdimenziósra vett, ám a Shutterben úgysem ők a főszereplők, hanem a téma és a kísértet-kisasszony, úgyhogy a műfajból kifolyólag ez is megbocsátható. Az viszont már kevésbé, hogy azzal ijesztgetik az embert: a hátán hordozza a hozzá ragaszkodó személyt mindhalálig, ha nem tovább! Így bele sem merek gondolni, mitől fáj a nyakam már hosszú évek óta…

Értékelés:

Shutter

Játékidő: 97 perc

Rendezte: Banjong Pisanthanakun és Parkpoom Wongpoom

Szereplők: Ananda Everingham, Natthaweeranuch Thongmee, Achita Sikamana, Unnop Chanpaibool

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."