Filmkritika

Kicsi kocsi: Tele a tank!

Hannibal kritikája
2005. október 23. 18:05

Kihalófélben vannak a jóféle vígjátékok. Az ízlésromboló tinifilmek és a bárgyú romantikus kacatok bűzölgő fekáliájába egyre inkább alámerülő műfajból kiveszett valami, mégpedig a koncepció. A pénzszagtól bódult, tenyerüket vörösre dörzsölő producerek és rendezők futószalag mellett gyártják, és tömegével szabadítják ránk az alantas poénokkal teletöltött, “egydélutános” szórakozást nyújtó mézes-mázas maszlagokat (tisztelet a kivételnek). Ezekben az ínséges időkben Robert Simonds a Disney-vel karöltve úgy döntött, leporolja az öntudattal rendelkező négykerekűt, Herbie-t, egy habkönnyű vígjáték erejéig. Bár ne tette volna!


Bizonyára sokan emlékszünk még az apró csodajárgány korábbi száguldozós kalandjaira, amelyeknek kedves humora és jellegzetes bája sokakat megragadott, gyereket és felnőttet egyaránt a képernyő elé ültetett. Amennyiben szeretnénk megtartani magunkban ezeket a megsárgult, derűs emlékeket, nagy ívben kerüljük el a történet legújabb feldolgozását! A Tele a tank ugyanis a teljesen felesleges, csupán anyagi megfontolásból (és hirtelen felindulásból) elkövetett tucattermékek közé sorol be.

A patinás versenyzőcsalád legifjabb generációját képviselő Maggie-t édesapja egy poros, ‘53-as Volkswagen bogárral ajándékozza meg diplomaosztáskor. A lány boldogan ül a volán mögé, ám az első próbaút során tapasztalja, hogy újdonsült ajándéka több egy egyszerű kocsinál, ugyanis lelke van. És ha mindez nem lenne elég, Herbie - merthogy így hívják az autócsodát - sebességmérőt kiakasztó gyorsasággal képes száguldozni, ha úgy tartja kedve. Így esik meg, hogy egy rögtönzött versenyen Maggie és Herbie legyőzik arrogáns kihívójukat, a jelenlegi NASCAR-bajnokot. A lány - apja óvatos figyelmeztetése ellenére - versenyezni kezd a jó erőben lévő autómatuzsálemmel, a cél pedig természetesen elhódítani a bajnoki címet.

A jóformán elsőfilmesnek nevezhető, kiforratlan és ügyetlen Angela Robinson rendezőnő egyvalamit érthetett meg az előzményekből: “A shownak mennie kell!” Herbie legfrissebb reinkarnációja roskadozik az egymásra hajigált, fárasztó amerikai sablonok roppant súlya alatt. A történet fordulatosságában, kiszámíthatóságában egy dél-amerikai szappanoperával vetekszik. Nem hiányozhatnak a rongyosra koptatott, ám kötelező panelek: a Kevin és Maggie közt lassan, de biztosan kibontakozó szerelmi szál; az öntömjénező, de a fináléban csúfosat bukó NASCAR-bajnok; a lányát halott édesanyja tragikus sorsára figyelmeztető, óvatos, pénzszűkében lévő családapa; és a kotnyeles barátnő alakjai. Ezekkel a bántóan unalmas és lekerekített sablonfigurákkal van tele manapság a műfaj, de azt nem hittem volna, hogy néhány éven belül a Herbie-legendában is összetalálkozom velük. A Tele a tankból a kisebb-nagyobb karakterek ledegradálásával, butításával és a történet elbagatellizálásával kiveszett a bájos humor és a jellegzetes egyéniség, amely a sorozat korábbi darabjainak legalapvetőbb erényei közé tartozott. Herbie-t is magával sodorta az otromba tinimarhaságok hömpölygő áradata: muszáj volt a cselekménybe belekényszeríteni egy lassan előredöcögő, sántító, lapos és meglehetősen szürke romantikus mellékszálat is. Ezek után az alkotók még a humorral is fukarkodnak, ami az egész koncepció építőegysége kellene, hogy legyen. Egy ujjamon meg tudnám számolni, mikor ragadtattam magam mosolyra vagy félhangos kacajra a Tele a tank megtekintése közben. A verbális poénokat tessék szépen lehúzni a vécén, olyanok nincsenek a filmben, az egyedüli humortényező Herbie, aki murisan nyitogatja az ajtókat és a motorháztetőt, vagy épp kacsintgat a ködlámpáival. Rendben, de ha már pihentetnünk kell a rekeszizmokat, akkor miért passzíroztak bele drámai(nak szánt) betéteket is a cselekménybe? Utalok itt például Herbie elvontatására egy balul sikerült verseny után, amikor is Lindsay Lohan hosszasan és szomorkásan bámul kedvence után. Persze lehet engem is vádolni, hogy immúnis vagyok a drámai töltetre, de az igazság az, hogy szégyentelen hatásvadászat folyik a szemeink előtt! Így összességében tehát a sztori egy disszonáns szcénákból összefabrikált, teljesen érdektelen és dögunalmas koholmánya a forgatókönyvíró bácsinak, akit innen csókoltatok!


Filmünk még a technikai megvalósítás terén is elhasal, azaz a minimális elvárásoknak sem felel meg. Angela Robinson kiemelte, hogy nem használtak komputertechnikát Herbie megjelenítéséhez, én pedig kiemelem, hogy erre nem is lett volna szükségük. A kicsi kocsi ugyanis négy-öt fejenállásnál, kétkerekezésnél és Mad Max-körnél többet nemigen csinál a másfél órás játékidő alatt. Nekem legalábbis egyszer sem kellett összekaparnom a földről az államat Herbie kunsztjai láttán, de gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A színészi teljesítményekről csak félmondatokban: Lindsay Lohant csakis domborulatai és dekoratív pofija miatt érheti bármiféle elismerés is; Justin Long maga a megtestesült középszerűség; Matt Dillon goromba tekintetét csak egy gyerek veheti komolyan; a denevérkosztümből kiöregedett Michael Keaton (aki nem értem, hogyan vállalta el ezt a szemetet) özvegy apafigurájára pedig ráférne egy alapos ráncfelvarrás, mert már nagyon unjuk. Az aktorokat különösebben persze nem hibáztathatom, hiszen minden esetben a rájuk aggatott kétdimenziós karakter behatárolt kényszerpályáján szabad csak mozogniuk.

Herbie sajnos akkorát koccant, hogy most felborulva, magatehetetlenül vonaglik a felforrósodott aszfalton. Mérlegelni kell, hogy érdemes-e még felállni ebből a helyzetből.

Értékelés:

Kicsi kocsi: Tele a tank!

Játékidő: 101 perc

Rendezte: Angela Robinson

Szereplők: Lindsay Lohan, Justin Long, Breckin Meyer, Matt Dillon, Michael Keaton, Cass Asher, Clam Davis, Mark Deklin

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."