Meghallgatás

Én is voltam már meghallgatáson, nem is egyszer. És néha a kellemetlen élmények sem vették maguknak a jólneveltséget, hogy szőröstül-bőröstül elkerüljenek. Ezekben a szituációkban a legrémisztőbb az egyenlőtlenség. Bár a legtöbb alkotmányban baromira alanyi jogként foglaltatik benne, ezek a szituációk nem erről szólnak! Valahogy groteszk módon köszön vissza az a szelektív ösztön és rend, hogy a gyenge elbukik, az erősebb pedig fennmarad. Igaz, ő is “csapdában”, de legalább (átmenetileg) életet nyer. Iszonyatos az a kiszolgáltatottság, amikor azzal/azokkal ülsz szemben, aki(ke)n a sorsod múlik. Pedig néha olyanok játsszák a túloldalon a kiskirályt, akik - ha komplex mérleget vonnánk - a cipőd nyomába sem léphetnének. Ám ezek az igazságtalanságok közel sem érnek fel mindazokkal a kegyetlenségekkel, melyek egy ilyen meghallgatáson előfordulhatnak. Elméleti síkon lehetnek receptek a tökéletes meghallgatás modellezéséhez, ám én még olyanról nem hallottam, hogy a legszörnyűbb raport dimenzióit vették volna számba. Azt a sarkos és tótágas helyzetet, amikor a lekvár teszi el a nagymamát. Talán ez üthetett szeget Ryu Murakami fejébe, aki hasonló (ámbár sokkal mélyebb) témát írt meg regényében. S hogy a belőle készült Meghallgatás mennyire adja vissza a helyzet fonákságát? Többértelműen fogalmazva: borzalmasan!

Takashi Miike filmje kimeríti az “altatás” fogalmát. Azt az attitűdöt, amikor direkt azzal akarsz hatást elérni, hogy megtéveszted az ellenfelet - jelen esetben a gyanútlan nézőt. Ezt én sosem veszem mesterkéltségnek, helyette egy olyan sportszerű taktikának, amely mindig benne lehet a pakliban, és épp ezért a nézőnek folytonosan számítania is kell rá. Mert mit csinál a japán rendező? Hatásos drámaként indítja filmjét, amellyel megadja az alap-atmoszférát. Ugyan végig erre építkezik (ez biztosítja azt, hogy végül harmóniába kerülnek a különböző műfajok), de meghatározott etapokként mégis 360 fokokat csavar a sztorin. Stációkat vesz végig, s mindhez más és más műfajt rendel, velük együtt pedig eltérő érzelmeket, látásmódot és motivációt közöl a nézővel. Mert a Meghallgatás nem a szemlélő, hanem az átélő filmje. Nekem folyton az a kettős érzésem volt a nézése közben: úgy vagyok kívül rajta, hogy közben bőségesen a mélyére is látok. Az át nem élés egyetlen ponton vett homlokegyenes fordulatot, amikor a történetben váratlanul a főszereplő férfi mellé kerültem a szőnyegre - de erről később! Ott tartottam, hogy a Meghallgatás drámaként indít. Aztán egy óvatos íven felfuttatva romantikus (vígjáték) lesz belőle, amely szerintem ritmusban sántít egy kicsit, mindenesetre tisztességesen figyelemfelkeltő és -tartó.

A film ezután szakít először gyökeresen önmagával. Mert a romantika - bár eddig is voltak előjelző képek (a lány lakásában a földön ücsörög) - végleg átadja helyét a titokzatosságnak. Miike ugyan nem játszik a színekkel, de szinte érezni, ahogy a langymeleget a borzongás váltja fel. Ezen a ponton kezd a néző átlépni a filmvászon/képernyő határvonalán, az igazi letaglózás azonban akkor következik, amikor szürreális horrorba csap át a Meghallgatás. Minden szinten tótágast áll a történet: ami eddig biztos volt, most bizonytalanná lesz; ami eddig kívül volt, most belsővé lökődik (a néző). Olyan dimenziók tárulnak fel, amelyek összekuszálják a megértést, nyitottá válik a film és egyben támadhatóvá is. Úgy tartalom, mint ízlés tekintetében. Olyan elképzelhetetlenül kegyetlen (gyomorforgató) és groteszk befejezés tárul a néző szeme elé, amely az altató előzmények után szinte befogadhatatlan. Amikor a lány belemosolyog a kamerába, és magas, csilingelő hangján tagoltan mondja: “láb nélkül nem tudsz elmenni sehová”; ”ez a drót könnyedén elvágja a húst és a csontokat”; vagy “a jobb láb következik” - a groteszk csúcsa! Lehet, hogy mindez teljesen öncélú, de úgy is felfogható Miike részéről, hogy “csupán” a meghallgatás tortúráját állította a legélesebb szimbólumra sarkítva, hiszen egy-egy ilyen keményebb meghallgatás tényleg olyan, mintha a cél érdekében saját magadból vágnál le/ki darabokat. Hm, elfogadható, amit mondok?

ez az a negatívum, amelyet a legkontúrosabbnak érzek a Meghallgatásban. A “nem biztos, hogy értem” nagyon is bennem visszhangzik, ezért mondom, hogy túl nyitott Miike filmje. Az egyes stációk arányai is lehetnének átgondoltabbak, mert néhol a feszültség saját magát öli meg. Ugyanakkor a történet íve zökkenőmentes, az atmoszférának köszönhetően az eltérő stílusok is harmóniában vannak egymással, valamint a színészekkel sincs probléma; bár engem a titokzatos lány “bocsánat, hogy élek”-attitűdje helyenként már idegesített (tudom, ez csupán magánvélemény, mivel a történet teljes mértékben indokolja). Egyszóval a Meghallgatás erősen megdöbbentő film, melynek cselekménye lehet a címben rejlő szituáció szürreálissá sarkított megfelelője, de akár más is. Ha engem kérdeznek, ennek eldöntése talán túlságosan is a nézőre van bízva. A film korrekt dramaturgiája, helyén lévő kamerakezelése és általános légköre olyan stílussal telíti az egyes kockákat, amelyek a megfelelő hatás elérésére képesek. S ha legközelebb - ne adj Isten - fagyos és kegyetlen levegő fogad majd egy meghallgatáson, elég csak ennyit mondanom, hogy markomban legyen a helyzet: ”a jobb láb következik”...

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!