Filmkritika

Lopakodó lelkek

siz kritikája
2005. október 13. 14:34

Nehéz megmondani, hogy a világ, amelyben élünk, valóság-e vagy csupán álom - ezzel az egyértelmű üzenettel zárul Kim Ki-duk korántsem egyrétegű filmje. A Lopakodó lelkek ugyanis furcsa szerelmes film. Sőt, erősen él bennem a kérdés: egyáltalán szerelmes film-e? Két ember (egy férfi és egy nő) rendhagyó története, vagy valami ennél sokkal több (hogy stílszerű legyek: ennél sokkal emelkedettebb)? Én ugyanis kissé nehezen igazodtam el benne, hiszen amikor nekem már szépen irányba állt volna a sztori és a vele törvényszerű atmoszféra, akkor hirtelen fordított a film. Nem is egyszer, többször. Ettől aztán az a rosszul eső érzés fészkelte be magát a gondolataimba, hogy Ki-duk túl nagyot akart markolni, ehhez viszont kicsi volt a tenyere. De vajon igazam van-e? Vajon nem csak arról van szó, hogy bennem (és mindenki másban) máshogy (és mindenki másban máshogy és máshogy) él az a téma, amely a földtől elemelt dimenziók átjárhatóságát állítja a középpontba? Most, hogy még egyszer átgondolom a dolgot, kezdek igazat adni iménti önmagamnak, miszerint nem a Lopakodó lelkek nem egységes, hanem maga a téma, és saját képlékeny meggyőződésem. A film pedig csak annyira nem egységes, mint ez a kérdéskör. Hogy akkor miben maradjunk? Abban, hogy lehetetlen az általánosítás, noha a film témája éppen az egyénin emelkedik felül azzal, hogy szereplői bárkire kicserélhetők.

története nagyon helyesen csak cseppet manipulatív. Viszont kell is ahhoz Kim Ki-duk mesterkedése, hogy a sokrétű téma a lehető legegyértelműbben jelenjen meg a vásznon. Nem arról van szó, hogy a dél-koreai rendező át akarja verni a nézőt, esetleg ne adj Isten, megkérdőjelezi átlagos értelmi- és érzelmi képességeit! Hanem arról, hogy a dimenziók átjárhatósága, a lélek-test születésünk óta imprinting belénk égett szimbiózisa, vagy az engem kiegészítő másik eszménye olyan kényes (értsd: személyiségtől függő, sajátos meggyőződéssel bíró) területek, amelyekre nem létezik általános képlet. Ugyanis ahány ház, annyi “vallás”. Ki-duk egyértelműségre törése pedig nem a szó szerinti kétségtelenséget jelenti (hogy akkor most mit is látunk valójában a vásznon), hanem a téma világos beazonosíthatóságát. Ezért él olyan szimbolikus technikai megoldásokkal, mint a többször is üveg mögüli nézőpont, vagy a főhősök egymás felé történő némasága - amely, bevallom, engem már a végén nagyon idegesített. Egyébként a Lopakodó lelkek némafilm-szerű attitűdje az, amely annak ellenére, hogy igenis beszédes, szerintem kissé más irányba viszi el a történetet. Nemcsak megfoghatatlanná teszi (amely ugyan - mivel a “lélek” áll a középpontban - indokolt), hanem teljesen elidegenítővé is.

teljesen tudatosan tartja távol Ki-duk a nézőt a történettől. Igaz - vallom - mi isszuk meg a levét, mert engem például totálisan érdektelenül hagyott Tae-Suk és Sun-Hwa személyes sorsa. Engem a téma érdekelt, és a rendező célja is az volt (pontosabban szerintem az lehetett), hogy az azonosulás szándékoltan csökkentett lehetőségével azt hangsúlyozza, a főhősök bárki(k)re kicserélhetők. Ezért mondtam, hogy bár a téma konkrétumában lehetetlen az általánosítás, a “veled is megtörténhet, hiszen te is ilyen vagy”-sugallat egyértelműen az absztrakció egyfajta formája. Ezt erősíti a film börtönben elhangzó kulcsmondata is: “El akarsz tűnni az egész világ elől?”. A szabadságnak az az atmoszférája pedig, amely belengi az egész filmet, pont azon kulisszák között lép át a kézzelfogható dimenzió határán, amely a valóságban mindent jelent, csak autonómiát nem (a börtön és jól látható, vastag rácsai). Ez a Lopakodó lelkek egyetlen érzelmi és fogalmi ütközőpontja, hiszen sem a törvényszegések, sem a véletlen baleset okozta gyilkosság(?), sem pedig a házasságtörés (lehetősége) nem jelentenek végleges drámaiságot. Kim Ki-duk filmje - ahogyan az eddig leírtakból látszik - telítve van ellentmondásokkal, ugyanakkor tartózkodik a feloldhatatlanságoktól.

ám ez nem történik meg! Ezért mondom én azt, hogy nagyon vigyázzunk a “szerelmesfilm” félreérthetően aggató jelzőjével. Ami ugyanis szerintem Tae-Suk és Sun-Hwa között zajlik, nem nevezhető kirobbanó érzelemnek. Ők ketten nem emberileg szerelmesek egymásba, hanem a már vázolt fogalmak (elvi) síkján. Ezért nem szólnak egymáshoz, ezért nem néznek (hosszan) egymásra, ezért érnek oly kevésszer egymáshoz. Mivel csupán a lelkük lép kapcsolatba a másikkal, nem pedig a test-lélek egysége. S mivel a film végére Tae-Suk teljesen lélekké is lesz, Sun-Hwa, a fiú szellemét maga mellett tudva végre képessé válik élni az evilágban is. A Lopakodó lelkek valóban csendes mozi, ahol a lényeges gondolatok, benyomások és meggyőződések nem feltétlenül a csak matériát látó szemeink előtt zajlanak. Kim Ki-duk filmje azonban (részemről) helyenként az első bekezdésben vázoltak ellenére sem ügyel az egységre (atmoszféra, ritmus). Ám Tae-Suk (Hee Jae) remekül megrajzolt attitűdje szerencsére alkalmas arra, hogy Sun-Hwa (Seung-yeon Lee) konstans szépségével a “háta mögött” bebizonyítsa, a másik dimenzió közelebb van, mint azt hitetlen elmével gondolnánk. S ha mindez mégis elfogadhatatlan, próbáljunk egyszer érzelmeinkkel a hátunk mögé lesni.

Értékelés:

Lopakodó lelkek

Játékidő: 88 perc

Rendezte: Kim Ki-duk

Szereplők: Lee Seung-yeon, Jae Hee, Kwon Hyuk-ho, Ju Jin-mo

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."