A rettegés háza - Amityville Horror

Olyan egyszerűnek tűnik mindent ráfogni a valóságra. Hogy megtörtént események, meg valós tények inspirálták. Mintha rémisztőbb lenne olyasvalami, amire tényként emlékezünk, és nem csak a fantáziánk (rettegésünk, félelmeink) köpték ki magukból. Pedig a film műfajában a dolgok nem így működnek! Főleg, ha horrorról van szó, hiszen ebben az esetben igazán nem lehet arról beszélni, hogy ez kérem tanulságnak tökéletes. A rettegés világában ugyanis nincsenek konklúziók, amelyekkel hasonlóak megelőzhetők a jövőben. Mert a dolog nem erről szól, a horror mindig prompt, még ha időnként hosszabb kifutású is. Nos, mindebből csak azt akarom kihozni, hogy egy rémfilmnél édesmindegy, megtörtént-e a valóságban avagy csupán fikció - a téma ugyanúgy képes hatni. Sőt, talán jobb is, ha csak fantázia az egész, nem pedig megtörtént adat, mert így könnyebb kívülállónak maradni. Azt mondani, hogy na ja, még szerencse, hogy csak mese. Pedig a horror akkor sem mese, ha pusztán kitaláció, hiszen így is, úgy is belül játszódik le, ergo felzaklat. Mindezekkel nem azt akartam közölni, hogy az Amityville Horror - A rettegés háza hamisan akar azzal operálni, hogy megtörtént eseményeket dolgoz fel. Dehogy! Csupán csak elmerengtem azon a tényen, hogy tökmindegy, miből táplálkozik egy horrorfilm, ha jól van megcsinálva és hatásos. Mert ebben az esetben odabenn, magunkban valóságként éljük át (mert ugyebár fiktív rettegés nem létezik). És ebből a szempontból az amityville-i borzalom tisztességesen odatett nekem.

a történet egyszálú, egyszerű (talán még egysíkú is). És ez nem kritika, hanem éppenhogy pozitívum, mert sok horror ott hibázik, hogy dimenziókkal többet akar kicsikarni ebből a szűk(!) műfajból. Hiszen egy olyan történet, ahol valaki bekattan, a többiek meg fejvesztve menekülnek előle, csakis akkor tud hitelesként lecsapódni a nézőben, ha nem boncolgat evidenciákat. Az Amityville pedig ettől megfelelő távolságban tartja magát, ezért tud úgy ülni az idegszálainkon. Aztán az is nagyon jól áll neki, hogy a történet szerint 1975-ben járunk, az atmoszférát pedig sikerült 30 évvel ezelőttire igazítani. Sem a családon kívül, sem azon belül nincs az a hajtás, amely manapság bennünket kerget, s a modern technikai hiányosságok (mobil, DVD, kutyafüle) ellenére sincs tétovaság a hétköznapokban. A ‘70-es évek (úgymond) unalmának szagát érezzük a levegőben, amely szinte kihívja maga ellen a rémisztgetést. És ettől nem kevés hitelt kap a történet, úgy is mondhatnám, a film cselekménye hálás konstellációk alatt bonyolódik. A Lutz-család érzelmi ingadozása pedig még alá is tesz a paranormális jelenségeknek, tevékenységeknek (Szellemek meg Gonosz meg Őrület). Ezt a sztorit szerintem nehezebb lett volna tisztességesen gallyra tenni, mint korrektül kivitelezni.

rendes kis kotyvalék a film, mutatják is ezt a silány kritikai és nézői értékelések. Na persze, hiszen az Amityville Horror-ban annyi az újdonság, hogy be se lehetne préselni a nap alá. (Ez most itt kőkemény irónia volt, ha nem esett volna le színtisztán.) Mert hogy egyetlen eleme sem eredeti. Innen-onnan összefércelt ötletek követik egymást jó szorosan, hogy ne legyen időnk azon gondolkodni, vajon hol is láttuk éppen utoljára az aktuális jelenetet. A fő vonulat például, a mostoha családapa fokról fokra történő megőrülése annyira üvölt a Ragyogás attitűdje után, hogy az már túlmegy a merészség-pofátlanság koordinátái mentén szerveződő értékskálán. (Persze parttalanul lehetne vitázni azon, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás.) Mindenesetre én akkor sem róvom fel ezt az Amityville-nek, hiszen akkor az egész filmet a szemétbe hajíthatnám. Ezt pedig nem akarom, mert ha az egzotikusnak szánt indián-kínzós anti-elmésséget és az ördögűzős feleslegességet leszámítjuk, szerintem igenis korrekt és hatásos horror tetszeleg a szemeink előtt! Amelyben van néhány igazán ijesztő (pl. a bébiszitter a szekrényben) és feszült (pl. a kislány a háztetőn) jelenet. Igaz, néhány helyütt az ostobaság is felüti bamba fejét, de ez úgyis szokványosnak nevezhető egy horrorfilm esetén. Úgyhogy hátborzongásra fel!

Érdekes ritmusa van különben az Amityville-nek, méghozzá olyan tekintetben, hogy nem nagyon van előkészítés. És ebben az esetben ez nagyon is kifizetődő! Nincs ugyanis idő azon mélázni, egyik-másik szereplő miért úgy cselekszik, ahogyan, illetve csóválni a fejünket a logikai-ésszerűségi következmények hamisságán. Magával sodor a történet, amely elménk kikapcsolásával jobb híján az érzelmeinket aktiválja - és milyen jól teszi! Így lesz kimondottan félelmetes, csúcsrajárató és borzongató atmoszférájú A rettegés háza (milyen elcsépelt cím). A színészi alakítás mindig érzékeny pontja a horrorfilmeknek, mivelhogy (és most az aktorok védelmére kelek) többnyire nemigen van rá lehetőség. Nincs ez másként az Amityville esetében sem, azzal a kivétellel, hogy a mostohaapa karaktere ugyancsak hálás figura. Míg a többi szerep teljesen passzív és steril, a ház által őrületbe kergetett George bőrében Ryan Reynolds-nak volt módja arra, hogy életet leheljen a figurába, s mivel tisztességesen meg is tette, hitelt adott a fő szálnak. Összességében az Amityville Horror műfajának jobban sikerült darabjai közé tartozik, amely ugyan fanyar kérdéseket azért tartogat, arra az időre, amíg a történetbe veszünk, a rettegésen kívül minden mást elnyom bennünk. És valljuk be, azért ez nem kevés.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!