A szállító 2

2002-ben Az ötödik elem megrendezése után egyre inkább elkorcsosuló Luc Besson producerként bábáskodott A szállító című sebes iramú akciófilm megszületésénél. Bár a lendületes dirr-durr mozi alaposan kifulladt a második felére, és egy egyszerű verekedős filmmé alacsonyodott, még így is a Nikita és a Leon egykoron legendás rendezőjének jobban sikerültebb művei közé sorolható. Jason Statham dögösen, tökösen, és eszméletlenül coolan festett a kemény sofőr szerepében, a siker így nem is maradt el. A szabály pedig a jelek szerint Franciaországban sem hangzik másképp, mint Hollywoodban: a pénz beszél, a többieknek kuss! Ezért aztán idén újra beülhetünk a volán mögé, hogy részt vegyünk egy eszeveszett száguldásban – ezúttal már nem a nagy múltú Galliában, hanem Miami gőzölgő, napsütötte aszfaltjain. Nem mintha ez bármit számítana.

Frank ezúttal kivételesen nem bankrablókat szállít, hanem egy karrierista politikus kisfiát fuvarozza iskolába és vissza. Az említett apa oly nagyon elfoglalt és törtető, hogy még családjára sem jut ideje, minek következtében dögös felesége is inkább a sármos sofőr szálkás karjaiban vigasztalódna, ha annak saját etikai kódexe ezt lehetővé tenné. De nem is tudom, miért beszélek erről a teljesen felesleges és irreleváns történetszálról, ami kizárólag arra szolgál, hogy főemberünk rátermettségét bizonygassa a nők terén is. Nem mintha Frank nem volna így is tízszer vagányabb és menőbb, mint James Bond és Batman együttvéve. Jason Statham, akinek ez a szerep piszkosul jól állt az első részben, most túlzásba viszi a coolságot. Szúrós tekintettel, „szétverek mindenkit” arckifejezéssel dönget végig a vásznon, keményebb, mint a gyémánt, lazább, mint a rigaléc, és jobb, mint Szupermen. Tőle egyébként csak annyi választja el, hogy nem viseli a kék-piros hacukát, és nem repül. Legalábbis magától nem, de az autóját képes repülésre bírni, és olyan mutatványokat hajt végre vele, amik láttán a Blues testvérek is elsápadnának. A nézők viszont nem sápadnak el, sokkal inkább görcsös röhögésben törnek ki. Ez akkor lenne pozitívum, ha ezeket a jeleneteket valóban viccesnek szánták volna, de sajnos a rendezőnek nem volt humorérzéke. Nagyon feszenghetett a székében, mikor elvegyült a tesztvetítés közönsége közt, és nem értette, mireföl az a sok hangos kacaj. Remélem azóta valaki felvilágosította.

Térjünk rá hát a történetre, pontosabban arra a sablonokból épített vázlatos eseménysorra, ami alibiként szolgál az akciójelenetek egymás utáni lezavarásához. A mindig morcos tekintetű Frank kis védencét, Jacket, terroristák rabolják el nagyon-nagyon gonosz tervekkel, amiknek tudtában Frank nem egyszerűen morcos, hanem egyenesen dühös lesz, ez pedig határozottan károsnak bizonyul a rosszfiúk egészségére nézve. Sőt, a nézők szórakozásának sem tesz jót, mert bár a konfliktusból adódó első (kórházi) akciójelenet még meglehetősen impozánsra sikeredett, az azt követő összecsapások egyre nevetségesebbek és unalmasabbak lesznek. Nevetségesek, mert olykor Frank fegyver nélkül száll szembe géppuskás/pisztolyos terroristák egész hadával, szűk folyosón ugrál félre a golyók elől (már vártam, mikor tartja fel a kezét és állítja meg őket), a trükkökért felelős csapat pedig olyan borzalmasan gyenge effektekkel hígítja fel az egyébként is reménytelen filmet, hogy a néző azt hiszi, egy „Halálos gyilkos véres bosszúja 3”-szerű filmet néz valamelyik kereskedelmi csatornán, kedd este. És unalmasak, mert amikor a rettenthetetlen sofőr tizedszer száll szembe egymaga 30 emberrel, az már annál is gyatrább és szánalmasabb, mint amikor Neo 6 percen át verekedett 100 Smith ügynökkel.

Az első rész ugyan buta volt, de amellett legalább látványos, ötletes és szórakoztató is egyben. A szállító 2 megtartotta (sőt megfejelte) az első butaságát, de a pozitívumokra már nem futotta. Sőt, ami abban jó volt, azt vagy teljesen kiölték a folytatásból, mint a látványos tűzharcokat és autós hajszákat (itt már végig csak bunyókat látunk), vagy élvezhetetlenül túlzásba vitték őket. Ez utóbbi kapcsán elég csak Jason Statham sokszor már görcsösen mesterkélt lazaságára és keménységére gondolni. Az előzményből ismert francia rendőr, Tarconié belerángatása a történetbe egyfelől fájdalmasan erőltetett, másfelől legalább szolgál egy kis humorral (kivételesen azzal a fajtával, amit eredetileg is viccesnek szántak), de van a második résznek egyetlen, igazi erénye is, az pedig a zene: Alexandra Azaria remek score-ja mellől a producerek száműzték végre a felesleges betétdalokat. Ennyi azonban még nagyon kevés az üdvösséghez, ezért remélem, hogy Louis Leterrier rendező nem töri azon a fejét, hogy trilógiává bővítse a kőkemény Frank kalandjait. És azt is remélem, hogy a két projekten is újra rendezőként dolgozó Luc Bessonnak megjött a józan esze. Ideje volna már.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!