Filmkritika

A belső tenger

Olórin kritikája
2005. szeptember 14. 09:47

Alejandro Amenabarnak a jelek szerint esze ágában sincs behódolni a hollywoodi álomgyárnak, és saját stílusát, elképzeléseit beleszürkíteni annak masszájába. Pedig a Másvilág óta nyilván nem egy ajánlattal bombázták már a tehetséges spanyol rendezőt, aki már 1996-ban, mindjárt legelső mozifilmjével (Thesis) kivívta a szakma és a közönség elismerését. Következő munkája, az Abre los ojos (Nyisd ki a szemed) pedig olyan sikeressé vált, hogy Hollywood is felfigyelt rá: Camaron Crowe vezénylésével, Tom Cruise főszereplésével Amerikában leforgatták a drámai thriller reake-jét – meglehetősen kétes eredményességgel – Amenabar pedig elkészíthette a Másvilágot.

De ő ezután sem engedett az álomgyár csábításának, és következő (mindössze negyedik) filmjét ismét szülőföldjén forgatta, ráadásul számára eddig ismeretlen területen: A belső tenger nem thriller, nincsenek benne horrorisztikus elemek, nincs benne gyomorszorító feszültség és misztikum. Vannak viszont emberi sorsok és kapcsolatok, nagyszerűen megírt karakterek, és egy szomorú, olykor megrázó történet, melyet szépen, egyszerűen, túlzások nélkül sikerül elmesélnie Amenabarnak. Ez a sztori tálcán kínálja a lehetőséget a rendező számára, hogy a filmből egy giccses, túlcsorduló érzelmekkel teli melodrámát forgasson, melynek értéke a percenként fogyaszotott zsebkendők mennyiségén mérhető. Alejandro Amenabar szerencsére sokkal érettebb és meggondoltabb annál, minthogy ilyen csapdába essen, ízléssel, hozzáértéssel nyúl a témához, és nem esik át a ló túloldalára.

A film igaz történetet dolgoz fel: Ramon Sampedro (életéről már egy 2001-es tévéfilm is készült) egy szerencsétlen fiatalkori balesetnek köszönhetőn nyaktól lefelé megbénult, s immár majd’ 3 évtizede éli életét ágyhoz kötözve, szeretteinek segítségére szorulva, örömök nélkül, bánattal telve, s egyetlen célhoz ragaszkodva, egyetlen vágy eléréséért küzdve: hogy méltósággal halhasson meg. Magát persze teljes tehetetlensége miatt képtelen a túlvilágra segíteni, így szüksége lenne valakire, aki asszisztál neki, valaki aki annyira szereti, hogy megérti őt, és hajlandó segíteni – ez azonban büntetendő a spanyol törvények szerint, így Ramon kilátástalan harcba kezd a kormánnyal, hogy az elismerje az eutanáziához való jogát. Így ismeri meg az ügyvédnőt Juliát, aki hasonló cipőben jár: gyógyíthatatlan betegségben szenved, ezért jobban megérti Ramon szándékait, mint bárki más. Jobban, mint pl. Rose, aki megpróbálja lebeszélni a férfit tervéről. Idővel mindkét nő romantikus érzelmeket, majd szerelmet kezd táplálni Ramon iránt, aki bár nyaktól lefelé béna, a szíve és az esze nagyon is a helyén van: megnyerő személyiségének varázsa alól nem tudják magukat kivonni. A férfi szerethető, emberközeli karakterének kidolgozottsága, és Javier Bardem játéka, melyhez minden dicséret kevésnek bizonyulna, a film legfőbb erényeit képezik. Többrétegű kapcsolata családjával szintén nagyszerűen ábrázolt. Unokaöccse iránt érzett feltétlen szeretetét ráutaltsága keseríti meg, bátyjához fűződő viszonyának árnyoldala, hogy az képtelen megérteni őt, és halálvágyát.

A film bár Ramon utolsó éveiről szól, a rendező nem a könnyebb utat választja, nem a főszereplő kisiklott életén kesereg hosszan és borúsan, nem halmozza egymásra a szentimentális, olcsó könnyekre utazó jeleneteket. Szépen és egyszerűen meséli el a férfi történetét, sorsának rosszra fordulásáról csak annyit tudunk meg amennyi szükséges, s bár a film végig határozottan szomorú hangulatban telik, és a nézőt egész biztosan nem deríti jókedvre, nem is feledkezik bele a céltalan keserűségbe: olykor nagyon is szép, sőt néha egyenesen vicces jeleneteket is láthatunk. Az élet örömeit már csak emlékei által ismerő Ramon sajátosan fanyar humora sokszor nem várt alkalmakkor szerez kellemes pillanatokat: az őt öngyilkosságáról lebeszélni kívánó pap látogatása a (mellesleg alapvetően meglehetősen keserű felhangú) helyzetkomikumnak különösen viccesre sikeredett.

Hasonló felüdülést jelentenek Ramon álmai is, melyekben megteheti mindazt, amire egy egészséges ember képes – sőt annál is többet. Álmában szabad, nem korlátozza senki és semmi, repül, szárnyal a vidék felett, megtehet bármit, amihez kedve van, senkinek a segítségére nincs szüksége, senkitől nem függ semmilyen értelemben. Persze annál szomorúbbak az ébredés pillanatai, mikoris visszatalál gúzsba kötött, kilátástalan életéhez. Pedig vannak boldog pillanatai is: emberek veszik körül, akik szeretik, törődnek vele, s még a szerelmet is megtalálja, bár nem kereste. De hiába: mindettől függetlenül élete, ebben a formájában tökéletesen értéktelen számára: pillanatnyi örömök nem kárpótolhatják helyzetének egész életére kiható keserűsége miatt.

Családjának szeretete addig melengeti, míg eszébe nem jut, hogy mi mindenről voltak kénytelenek lemondani az ápolása érdekében, s hogy ezért cserébe gyakorlatilag elvárnák életbenmaradását, még ha ő maga azt feleslegesnek, sőt fájdalmasnak érzi is. A Julia iránt táplált érzelmei pedig csak addig forrók és erősek, míg arra nem gondol, hogy soha meg nem érintheti, soha meg nem foghatja a kezét, és szeretetével őt is gúzsba kötné maga mellé. Így egyetlen választása a halál, mely a feltétel nélküli, önzetlen szeret révén valósulhat meg. Rose végül megérti Ramon kívánságát, s a férfihez való őszinte kötődése nem hagy más lehetőseget számára, minthogy segítsen neki utolsó, rég dédelgetett álma megvalósulásában – még akkor is, ha ő maga valójában nem akar így tenni, s szíve minden kívánsága csak az, hogy a Ramon élhessen, és szerethesse őt. Maga a haláljelenet éppen olyan, mint a film egésze: egyszerű, mégis hatásos, sablonoktól, túlzásoktól, felesleges melodramatizálástól mentes, mégis megható, szépen, ügyesen megoldott, befejezés. Fejet kell hát hajtanom Javier Bardem zseniális játéka előtt, aki az arcát takaró smink (hiszen saját koránál 20 évvel idősebb férfit kellett alakítania) alól is elképesztően intenzív érezlmek közvetítésére képes, illetve Alajandro Amenabar forgatókönyve, rendezése, és visszafogott, mégis rendkívül érzelemgazdag, gyönyörű zenéje előtt.

A film egyébként sokszor egyértelműen kiáll az eutanázia mellett („az élet jog, nem kötelesség”), s ez leginkább talán akkor érezhető, amikor Ramon cinikusan gúnyt űz a hozzá látogató pap életigenlő érveiből. Emiatt innen-onnan érte is támadás Amenabar művét, de a Belső tenger persze korántsem válik az ügy propagandafilmjévé, aki ilyen szempontból nézi, az súlyosan téved: egy, a méltóságteljes halálhoz ragaszkodó ember életét beszéli el, s a témából adódóan nyilván elkerülhetetlen volt, hogy az ő szemszögéből lássuk a világot. A rendezőnek ezt sikerült jól megoldania, így a nézők többsége valószínűleg megérti Ramon döntését, még ha nem is ért vele egyet feltétlenül – éppen úgy, ahogy Rose.

Értékelés:

A belső tenger

Játékidő: 125 perc

Rendezte: Alejandro Amenábar

Szereplők: Javier Bardem, Belen Rueda, Lola Duenas, Mabel Rivera, Celso Bugallo

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."
A figyelmedbe ajánljuk