Kerülőutak

Lúzerekről mindig kifizetődő filmet forgatni. Úgy, ahogyan bármilyen fogyatékossággal élő embertársainkról. Nekem azonban van egy olyan mélyről (és szubjektumból) jövő sejtésem, hogy a szerencsétlenség bármely más hendikepen képes túltenni. Hiszen gondoljunk csak bele, semmilyen testi-szellemi fogyatékkal nem küzdve az igazi veszteseknek mégis mindig csak a hátsó ajtó, a gyertyatartó, a pulikutya, az untermann szerepe jut. Ennél szomorúbb és igazságtalanabb dolgot pedig egészséges emberként nehezen tudnék elképzelni! A vesztesek azon tudata, hogy ők bármihez bárhogyan nyúlnak, úgysem lehet teljesen pozitív a végkicsengés, őrjítő (lehet). És nagyon úgy néz ki (legalábbis én úgy látom), ez nem csupán kishitűség, nem lehet elbagatellizálni olyan steril kijelentésekkel, mint hogy csak önbizalomhiányról van szó! Nem, be kell látnunk, ez 100%-ig predesztináció, olyan mocskosul inkorrekt tény, amely miatt bőven lehetne fellebbezni a Teremtőnél (vagy Mozgatónál). És hihetetlenül nehezen van belőle kiút. Ha mégis van, azt viszont sokkal jobb látni, mint bármely mást. Igazi léleknyugtató, felemelő, katartikus élmény tudni róla. Persze azok könnyen vannak, akik feltehetik a kérdést: “Csak ennyi?”. Igen, csak ennyi! S akiknek ez a dolog nem lefitymálóan “csak”, azoknak szól igazán a Kerülőutak című film. Én is köztük vagyok.

Alexander Payne csupán egy dolgot tud, azt viszont zseniálisan. Mert abban benne van az alfa és az omega között mozgó mindenség, amely érző lelket csak jellemezhet. Tud szólni az emberhez, s ezáltal kétségek nélkül tud hatni is rá. Tudja, hogyan kell közelíteni ahhoz, akinek szíve van, érzései vannak, intellektussal bír. Nem ajtószárnyakon páros lábbal betrappolva, ablakon zsírtesttel benyomakodva, hanem olyan finoman, mintha belőlünk akarna szólni, s nem az érzékeinken át befurakodni. Ha beszél, a saját hangunkat halljuk. Nos, ennyi a recept, ha a Kerülőutak nagyszerűségét akarjuk megfogalmazni. Mert ez a film nem dráma, nem komédia, hanem maga az élet. Keserédes, bús-vidám és végtelenül igaz. Pontosan mint egy szájban lágyan eloszló bor, ezért is lett központi témája ez a nedű. Itt az élet és a bor szinonimák, mindkettő tud karcos és selymes, édes és savanyú, átlátszó és átlátszatlan lenni. Az ember ugyanolyan válogatós a borban, mint a szerelemben, hasonlóan képes élvezni egyiket és undorodni a másiktól. Ez belénk kódolt, mint a borba az aroma. Könnyű vagy nehéz, ki dönti el? Személye, hozzáállása, “itt-és-most”-ja ítél. A Kerülőutakat már az első percben beragyogja az az atmoszféra, amely nemcsak hogy magával ragad, hanem a történet közepébe lök. S nem azért vagyunk képtelenek szabadulni, mert érdekel bennünket Miles sorsa, hanem mert Miles mi magunk vagyunk.

A Kerülőutak vonalvezetése olyan finom, alig érinti a vászon karcosságát. Egy szálon fut a cselekmény, mint ahogyan a saját életünket is egyetlen fő történetfolyamként éljük (meg), s többnyire egyetlen perspektívából is látjuk. A sztori azonban a külső történések alatt érzelmileg végtelenül összetett (sőt mondhatom, néha kusza is). Ritkán látni filmben egymás mellett úgy dominanciára törő helyszíneket és karaktereket, hogy nem préselik össze egymást, hanem ráerősítenek a másik dimenziójára! Alexander Payne filmjében pedig pontosan ez történik. Már a borvidékek jellegzetes íze-illata elég lenne, hogy elcipelje a hátán a sztorit, de nem! A kontúros helyszínek ellenére a karakterek nem olvadnak bele a környezetbe, sőt! Újabb jelentéseket adnak a színtereknek, ez pedig nem jelenthet mást, csak azt, hogy a Kerülőutakból annyira süt a hitelesség, hogy a nézői azonosulás legkardinálisabb elemét adja. A filmben Miles az egyedüli főhős, a többiek (Jack, Maya és Stephanie) azonban nem kiegészítőkként vannak mellette, hanem az ő emócióit teszik szemmel láthatóvá. Remény, vágy, irigység, empátia, sajnálat - ahogy forognak Miles körül a szereplők, úgy érnek elhatározások, és dőlnek dugába tervek; úgy szilárdulnak meg elvek és törnek össze meggyőződések benne. Hogy végül aztán az egészen felülkerekedjenek a pozitív érzések - a barátság, a szerelem és az életszeretet -, s így számoljon le a saját magára aggatott “vesztes” szerepkörével.

A film végi katarzis briliáns módon nem a vásznon, hanem a nézőben teljesedik ki, megy végbe - úgy, ahogyan annak intimitása miatt máshogyan nem is történhet! Ha valaki mégis bosszúsan azt érzi, hogy a happy end nem látható, az sajnos nem érti a lényeget, mert a Kerülőutak egész (tömény) két órája egy nagy happy end, az élet és az élvezetek mellett írott-érzett-látott röpirat, amely az imént leírt hasonlattal ellentétben nem röppen csak úgy ki az emberből, hanem a nézőbe épül, s integrált élményként hatással lesz a valóságban megélt személyiségére. A félig-meddig B-filmekből és néhány kivételtől eltekintve gagyi mozikból válogatott Thomas Haden Church, Virginia Madsen és Sandra Oh teljes mértékben bizonyítanak! Paul Giamatti játéka szenzációs, Oscart érdemlő (még csak nem is jelölték); egyszerűen annyira kontúros Miles-ként, hogy lazán lesétál a vászonról, s én egyenesen várom, valóban megjelenjen a könyve és összefussak vele, ha Kaliforniában egy bortúrán járok. Hiába keresem, képtelen vagyok kivetnivalót találni a Kerülőutakban! Annyira megérinti a nézőt, annyira nem akarják a történet és a hozzá tartozó érzések ráerőszakolni magukat a vászon előtt ülőkre, hogy azzal teljességgel szabad és mégis alternatíva nélküli befogadást tesz lehetővé. Stílusa a végletekig életszagú és természetes; dramaturgiája olvasmányosabb már nem is lehetne; érzései tiszták, mint a napfényben csillogó legjobb bornak. A Kerülőutak önzetlenül ad, és nagyon-nagyon sokáig megmarad. Borongós napokon kötelező felbontani belőle egy-egy palackkal!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!