Filmkritika

Narco

Schurk András kritikája
2005. szeptember 1. 20:24

Nem, nem egy újabb drogos művészfilm! A Narco kivételesen nem a cuccot jelenti, hanem a narkolepszia rövidítése. És hogy az mi? Egy gyógyíthatatlan betegség neve. Következtében az abban szenvedő bárhol, bármikor képes egyik pillanatról a másikra elaludni.

Főhősünk, Gustave Klopp, továbbiakban csak Gus, (Guillaume Canet) is ebben szenved. Mivel gyermekkora óta sújtja ez az átok, jó néhány, mások számára mókás helyzetbe kerül(t) ennek köszönhetően. Élete, állandó munkahely hiányában létbizonytalanságban telik felesége, Pamela, apja és nevelt fia társaságában. A helyzetében aláásottá vált önbecsülésén az segít, hogy Gus rajzba önti lidérces-háborús álmait, amiből egy rendkívüli képregény áll össze kis házának pincéjében. Ettől azonban túl sok mindenkinek csillan meg az € jel a szeme sarkában.

A pszichológiai vonalnak hódolva, a Gus álmaiban megjelenő önmaga az az igazi férfi, akivé betegsége miatt nem tud válni. Elszánt, kemény harcos, aki akár egyedül is felveszi a harcot egy egész hadsereggel, szemben a való világban játszott, érvényesülni képtelen, papucsférj szereppel. Ez az irreálisan felnagyítódott alteregó üldözi minden szundítása alkalmával.

Míg Gus szeretne igazi önmaga lenni, csak nem tud, addig Lenny (Benoît Poelvoorde), Gus legjobb (=egyetlen) barátja teljesen az ellentéte. Talán ezért is értik meg jól egymást. Gus Lenny felszínes macsóságából próbál táplálkozni, Lenny pedig (ha már mással képtelen) vele próbálja elhitetni üres szólamait a karatéról, Amerikáról és Jean-Claude van Damme-ról, aki pár bölcs gondolat erejéig valóban tiszteletét teszi a filmben. Végül, jó barátból szépen lassan kulcsfigurává avanzsál és alapparaméterei megváltozása nélkül megy át kisebb jellemfejlődésen.

Nemcsak Lenny és Gus az egyetlen páros a filmben akik pszichológiai indíttatásból vannak összeláncolva. A film karaktereit teljesen átszövik az ilyen összefonódások, ami a sorsszerűség érzetét kölcsönzi egy-egy fordulópontnak.


A rendezőpáros, Tristan Aurounet és Gilles Lellouche első nagyjátékfilmje igazi bővérű vígjátéknak, fekete komédiának indul, majd a film felénél az alkotók váratlanul krimibe csapnak át, míg a végére pedig, kisebb túlzással, érzelmi dráma bontakozik ki előttünk. A film egyedi hangvételű mű, bár a történet helyenként kissé úgy tűnik, hogy ki készül siklani, de végig tartogat meglepetéseket és fenntartja a néző figyelmét.

Érdemes figyelni a film egyedi képi illetve színvilágára. Kontrasztos bevágásként jelennek meg Gus harcolós-lövöldözős álmai, melyek annyira jól sikerültek, hogy szinte Jean-Pierre Jeunet Hosszú jegyességét idézik pár pillanatra. Az szereplők életének részletes, humorban és iróniában bővelkedő bemutatása is Jeunet módszereit juttathatják eszünkbe. A párhuzam felfedezése pedig szerencsére nem feltételez semmilyen erőltetést vagy csúnya koppintást, egyszerűen üdítően hatnak, az alkotók ugyanis okosan használták őket.


A történet végeredményben a kreativitást, az alkotóképességet és a „normális” életvitelt állítja szembe egymással. Emiatt a befejezést ki így, ki úgy értékelheti: másként látja az, aki a mindenek feletti önmegvalósítás, a merész önkifejezés híve, és szintén más érzésekkel jön ki a moziból az, aki az anyagi biztonságot tartja mindig szem előtt, a kispolgári létet tartja önmaga számára követendőnek és csak egy jót nevetni ült be a Narcora. Érezhetjük egyaránt, hogy a befejezés igencsak a helyén van, vagy éppen, hogy nagyon félrekanyarodott a sztori és kicsúszott az írók kezei közül.

Az alkotók saját választásukat már nem ítélik meg, csupán szükségességből döntenek az egyik út mellett és távolról szemlélik velünk együtt annak automatikus következményeit.

Értékelés:

Narco

Játékidő: 105 perc

Rendezte: Tristan Aurouet és Gilles Lell

Szereplők: Guillaume Canet, Benoit Poelvoorde, Zabou Breitman, Francois Berléand, Jean-Pierre Cassel

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."