Filmkritika

Nagy hal

Hannibal kritikája
2005. augusztus 5. 16:49

A majmok bolygója finoman szólva is kudarcot vallott újrafeldolgozása apró hullámvölgyet jelentett Tim Burton varázsló életművében. A bőven a felállított mérce alatt maradó színészi alakításokat, a tartalmatlan történetet és az üres látványparádét legfeljebb a remek maszkok és díszletek ellenpontozták, de Burton akkor is sokkal, de sokkal többre képes ennél. Ő azokban a filmekben a legnagyszerűbb, melyekben lehetősége van kiélni emberi határokat feszegető, pazar fantáziáját, és ezek a filmek az ő képeitől és színeitől lesznek ellenállhatatlanul “timburtonösek” és ellenállhatatlanul szórakoztatók. Batman című képregényfeldolgozása kedvéért az eredeti Gotham-et formálta át a saját képére, letisztogatta és csatarendbe állította a Batman-univerzum legkarakterisztikusabb gonoszát (Jokert), és bár háttérbe szorítva, de kifogástalan jelmezben, ott röpködött a címszereplő is. A Batman-táptalaj mintha csak kirakójáték lenne Burtonnek, amit lerombol, majd újra összeállít. És az ő felállásában a nagyváros egy korrupcióval, veszélyes sikátorokkal és hemzsegő bűnözőkkel megtöltött óriási szemétdomb, ahol tombol a maffiokrácia. Az egyedi hangulatteremtés mellett pedig bedobta Jack Nicholsonékat a főszerepekre, akik hiánytalan munkát végeztek. A ‘89-es adaptációnak ma is tart jól megérdemelt nimbusza, betonbiztos első helyezéséről nálam még a Batman: Kezdődik! sem tudta letaszítani. A nem kevésbé jó Ollókezű Edward egy “befejezetlen ember” élettörténetének hol mulatságos, hol tragikus krónikája, elragadó köntösbe csomagolva és bájos színvilággal. A Támad a Mars! már egy lépcsőfokkal lejjebb foglal helyet, de az UFO-várás kíméletlen karikírozása és a sztárszereposztás azért megteszi a hatását. Megint csak a komoly műfaj szerelmeseinek enged Az Álmosvölgy legendája, amely különösen sötét tónusú képekkel és hamisítatlan világvége hangulattal festi vászonra a fej nélküli lovas hátborzongató horrortörténetét.


És ezzel el is érkeztünk az újra a mesevilág rajongóit célzó, A majmok bolygóját elfeledtetni kívánó Nagy Hal-hoz. Burton ezúttal nem saját kútfőből dolgozott: a táptalajt Daniel Wallace különleges regénye jelentette, amelyből jelentős kozmetikázások és kiollózások árán vált forgatókönyv. Edward Bloom (Albert Finney) egyetlen öregkori szenvedélye a mesélés: bájosan valószerűtlen történeteket mond fiatalkori önmagáról (Ewan McGregor), csodás elemekkel átszőtt kalandjairól, melyekről nem lehet tudni, mennyi az igazságtartalmuk, és mennyi a varázslatos képzelet szüleménye. Bloom fia, Will megunja, hogy apja mindig kiszínezi a vele megesett történeteket, összevesznek, és három évig nem beszélnek egymással. Ekkor Willt édesanyja (Jessica Lange) hívja a hírrel: Edward haldoklik. Will kocsiba pattan, és szülőháza felé veszi az irányt, hogy még időben megtudja az igazságot erről a fikciók sűrű köde mögé rejtőző emberről.

Az eredeti alapötletet Wallace mintha csak Burtonhöz igazította volna. A rendező most is kitűnően oldja meg a feladatát, és maximálisan megfelel a képi kívánalmaknak. A leginkább talán az Ollókezű Edwardhoz hasonlítható, bájos környezethez hamar hozzászokik az ember szeme. Csakhogy míg amaz egy kertvárosban játszódott, addig a Nagy Hal közel két órás játékideje alatt szinte bebarangolja a fél világot. Láthatunk ”életre kelt erdőt”, porhanyós zöld pázsitra épített, a valóságtól a fantázia világába legmesszebb eljutó kisvárost, a legkülönfélébb bizarr teremtményekkel és mutatványosokkal megtöltött vándorcirkuszt, tízezer sárga nárcisszal megtámogatott romantikus vallomásjelenetet, és ha mindez nem volna elég, elvetődünk még a háború poklába is. A legváltozatosabb helyszíneken játszódó, sokrétű jeleneteket Burton páratlan hozzáértéssel fűzi egységes, elragadó képi világba. Össze kell kaparnunk az állunkat például a cirkuszi jelenetnél, vagy Phantom éjjeli mulatságánál, ahol az erőtől duzzadó színek szinte lemásznak a képernyőről. Körülbelül olyan ez, mintha az ember egy profin kivitelezett virtuális mesekönyvet olvasna. Tim Burton színkészletének és lelkesedésének határa a csillagos ég, és a fenomenális vizuális megoldások megteremtik a gyermekien bájos, közvetlen alaphangulatot. Minderre rátesz egy lapáttal Danny Elfman Oscar-jelölt zenéje is. (ami azonban nem kelhetett versenyre a zúduló lavinaként előrenyomakodó A Gyűrűk Ura - A király visszatér-rel.)


A sietős, de nem elkapkodott dramaturgia következtében a Nagy Hal egyetlenegy perc üresjárattal sem szolgál. Hosszabb lélegzetű, epizodikus szerkesztettségű jelenetekkel mutatja be Edward Bloom világméretű útjának állomásait, és mindenből annyit mutat, amennyit kell. A cirkusznál eltöltött három évet is csupán Calloway hó végi elejtett félmondataival illusztrálja, de később, Bloom üzleti útjai sincsenek részletesen elmesélve. A szellős történetmesélés egyáltalán nem válik a film kárára, ugyanis így elég idő marad minden fontosabb helyszín bemutatására. És a népmesei elemekből építkező történetben minden “epizódnak” jelentése van: Phantom városa előbb az idealizált tündérországot szimbolizálja, majd ez az álarc lehullik róla a második látogatás alkalmával, amikor látjuk a kegyetlen idő múlását, és a korábbi illúzió szertefoszlását. A cirkuszban való robotolás a lány kegyeiért járó elégtétel, és így tovább.

A “nagy hal” pedig egyértelműen metafora: a nyolcéves kora óta a “kis tóból” a “tengerbe” vágyódó, hatalmas ívű életutat megjáró Edward Bloom metaforája. Ő nő óriásivá, miután elhagyja szülővárosát, és ő válik halhatatlanná halála után. Eggyé olvadt a róla keringő varázslatos történetekkel, amelyek szájról-szájra járnak. Az utolsó jelenetben pedig, amikor már az óriás Karl, és az ikrek egy helyszínen tartózkodnak a gyászoló családdal, valóság és fikció határa végképp elmosódik.


A sokszínű karakterek hol a tapintható valóság, hol a szárnyaló képzelet oldalát erősítik, a gyújtópont pedig a mindkét dimenzióban jelenlévő Edward Bloom. Ewan McGregor-ról már a Trainspotting óta tudjuk, hogy generációjának legtehetségesebbjei közé tartozik, és erre ezúttal sem cáfol rá. Olyan életerővel és humorral tölti meg karakterét, hogy az minden egyes pillanatában beragyogja a vásznat. Öröm újra látni Helena Bonham Cartert is, aki Jenny-t és a boszorkányt egyaránt megformálja. Jessica Lange ügyesen váltogatja a reménykedő és a gyászos arckifejezéseit, Danny DeVito pedig brillírozik a cirkuszigazgató bőrében. A többiek is mind-mind hozzásegítenek a történet megértéséhez, megpróbálva kibogozni két dimenzió összekuszálódott szálait.

Tim Burton ismét rátalált egy, az ő stílusához és képességeihez idomuló történetre, és A majmok bolygója a látvánnyal hencegő orr-fricskázása után élete egyik legjobb rendezését tette le az asztalra. A remekbeszabott forgatókönyv, a káprázatos színvilág, az emlékezetes zenei aláfestés, a szeretnivaló karakterek egy gyermeki bájjal bevont, fantáziadús dráma megalapozói.

Értékelés:

Nagy hal

Játékidő: 110 perc

Rendezte: Tim Burton

Szereplők: Ewan McGregor, Albert Finney, Jessica Lange, Danny DeVito, Helena Bonham Carter, Steve Buscemi, Billy Crudup, Alison Lohman, Marion Cotillarcd

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."