Kutyaszorítóban

Quentin Tarantino a ‘90-es évek elején a hollywoodi filmgyártás eddig még ismeretlen dimenzióit nyitotta meg merészen újszerű és a későbbiekben számos követőre találó stílusával. Bár nála az eredetiség szót elfelejthetjük, mégis, az innen-onnan kiollózott dolgok összeforrnak egy jó működő, koherens egésszé, mindezt kiegészíti a rendezőzseni dialógusíráshoz és naturalista ábrázolásmódhoz való hihetetlen érzéke. Ez a színes kombináció adja azt a semmihez sem fogható, “tarantinós” élvezetet, amit legalább egyszer mindenkinek ajánlott megtapasztalnia. Ő az, aki bátor húzásaival, székbe préselő vizuális megoldásaival, bizarr humorával felrázta a félálomba zuhanó Hollywoodot.
Rendezői diadalútjának első fontos állomása és egyben talán talpköve is a Kutyaszorítóban. Tarantinónak a Tiszta románc forgatókönyvéért ötvenezer dollár ütötte a markát, és először ebből szerette volna leforgatni a művet, amit költségkímélés céljából fekete-fehér kópiára és 16 mm-es filmre tervezett. Egyik friss barátja, a CineTel-nél dolgozó Lawrence Bender azonban felfigyelt a Kutyaszorítóban forgatókönyvére, és megmutatta azt Harvey Keitelnek, akit elvarázsolt a véres krimitörténet, és saját pénztárcájából 400 000 dollárt áldozott a projektre, sőt, még a szereplők összeverbuválásában is segédkezett. Az erőszakban tobzódó, fekete humorral, filmtörténeti jelentőségű párbeszédekkel, rokonszenves antihősökkel és remek alakításokkal hódító film a Sundance Filmfesztiválon azonnal elnyerte a publikum kegyeit, és végre Tarantinót is nagyobb figyelemmel tüntették ki. A nagy igyekezet és az úttörő stílus ellenére voltak és vannak a mai napig is, akik ferde szemmel néznek Tarantinóra és látomásaira. A címhez Louis Malle Au revoir les enfants és Sam Peckinpah Straw Dogs nevezetű munkája adta az ihletet, de ugyanígy napestig lehetne sorolni, hogy honnan és kitől vett még át motívumokat a rendező. A nagy kedvencek bizony ott lapulnak a felszín mögött, a Kutyaszorítóban azonban - hasonlóan a mester további rendezéseihez - a “lopkodás” dacára egy minden kívánalomnak eleget tevő remekmű, amelynek könnyed hangulata szinte azonnal ránk telepszik.

Hat, az álnevüket színekről kapó, egymás számára ismeretlen bankrablót megbíznak egy értékes gyémántszállítmány ellopásával. Azzal viszont nem számolnak, hogy beépített ember van köztük, aki ellenük dolgozik. Az akció tehát vérfürdőbe torkollik, majd “hőseink” - már aki megúszta élve - egy külvárosi raktárhoz sietnek, ahogy megbeszélték. Mr. Fehér (Harvey Keitel) a haslövést kapott Mr. Narancsot (Tim Roth) cipeli be ide, majd megjön a felpaprikázott Mr. Pink (Steve Buscemi) valamint a kéjenc pszichopata Mr. Drapp (Michael Madsen) is, hogy közösen jöjjenek rá, ki a spicli.

Tarantino itt teremtette meg a mindenféle kronológiai sorrendre fittyet hányó, nemlineáris történetmesélését. Furfangos módon úgy építi fel a filmjét, hogy a nagy talányokról menet közben, szép lassan hulljon le a lepel. Olyan ez, mint egy kirakójáték; a rablást kikerülve, játszi könnyedséggel utazunk az időben, megismerjük az előzményeket és a következményeket, minden egyes jelenet egy újabb szelete a puzzle-nak, egy újabb információt adagol a székében nyugtalanul fészkelődő nézőbe, aki együtt izgul az átrázott tolvajokkal. A rendező az idősíkok tetszőleges váltogatásával egyáltalán nem darabolta fel a filmet, ellenkezőleg: így sikerül a legtovább homályban hagyni a részleteket, késleltetni az eseményeket, és fenntartani a néző érdeklődését az egyébként, valljuk be, semmi extrával nem szolgáló alaptörténet iránt (amihez Ringo Lam City on Fire című munkája adott némi inspirációt). A Kutyaszorítóban tehát a merész időugrások ellenére dramaturgiailag egységes, tökéletesen átlátható, a feszültséget pedig nagy lapátokkal tömi belénk egészen a megrázó végjátékig.

További vérpezsdítő újdonságot rejt magában a forradalmi képi világ. A nyers, már-már túlzó naturalizmus csak ritkán tombolja be magát az inkább lelki feszültséggel, nyugtalansággal teli képsorokba, ám akkor igazi időzített bombaként robban is. Egy heves beszélgetést és a többiek távozását követően Michael Madsen például tébolyult kegyetlenséggel és elmebeteg örömmel fog neki a keze ügyébe került rendőr megcsonkításának. Tarantinónál tehát csak alkalomadtán tör felszínre a brutalitás, mindenféle megbotránkoztató, öncélú túlzás nélkül, de mégis hatása alatt tartja a nézőt.

A szimpatikus karakterek csak újabb piros pontot jelentenek. A bankrablók öltözetét Tarantino egyébként a Yinghung bunsik II-ről koppintotta le, és olyannyira el volt ragadtatva tőle, hogy évekig ebben járt-kelt. Harvey Keitel tolvaja a szakmájában humánus és becsületes “szőrös tökű profit” testesíti meg, aki a többiekhez képest földreszállt angyal. A sebesült Mr. Naranccsal való bensőséges viszonya például különösen szépen van ábrázolva, az egyetlen emberi kapcsolat a filmben, amely félig-meddig kívül esik a hűvös tolvajvilágon. Egyébként kettejük közelebbi kontaktusának, már-már haverságának felvezetése után a nézőt gyomorszájon vágja a tragikus végkimenetel: ahogy Keitel sírva szorítja Narancs fejéhez a pisztolyt, az pedig halálos rémületében felnéz rá, filmtörténeti értékű szcéna. Steve Buscemi Mr. Pinkje épp az ellenkező oldalt képviseli: csak a saját érdekeit nézi, nem törődve sem társuk lőtt sebével, sem egyéb, törődést igénylő tényezővel. A különösen jó Michael Madsen beteg örömöktől bűzölgő pszichopatája tesz az egész gyémántrablási hercehurcára, felrúgja a szabályokat, nagy ívben leszarja a tolvajok becsületkódexét: ott és akkor öldököl vagy lövöldöz, ahol és amikor akar. Tim Roth beépített zsaruja is hamar belopja magát a szívünkbe, bár kicsit más szemmel nézünk rá, amikor megtudjuk, hogy ő a “hunyó” - a színész egyébként élete talán legjobb szerepében látható! Feltűnik még Edward Bunker is egy nagyon rövid időre, mint Mr. Kék, ő szinte azonnal elpatkol, de Quentin Tarantino is viszonylag hamar lelépteti Mr. Barnáját.

Néha pedig mindent elönt a bizarr tolvajhumor, röpködnek a káromkodások, és megteremtődnek a most már a köznapi szóhasználatba is beépült beszólások, úgymint “Szívni fogok, mint a torkosborz”, vagy éppenséggel “Bilibe lóg a kezed” és így tovább.

A Kutyaszorítóban-t lehet szégyentelen lopkodásokból összekovácsolt kontármunkának titulálni, szidni az eredetiség hiányát, akkor is a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb filmes alkotása, amely megalapozta a “tarantinós stílust.”

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!