Oldboy

Mi minden férhet bele 15 évbe, ha éppen nem a nulladik gyertyától számítjuk a dolgot? Kisebbfajta karrier, berendezkedett élet, hozzá megszerzett feleség/férj, esetleg még néhány félkész lurkó is. Nagyon sok minden, parányi túlzással azt is mondhatjuk: egy fél élet. No tegyük fel, hogy ekkora életszakaszt vesznek el tőlünk. Nem úgy, hogy irányítanak; nem olyképpen, hogy lehetőségeket korlátoznak; nem olyanformán, hogy ezt-azt elrabolnak. Nem, ŐK teljesen elvágják azt a köldökzsinórt, amelyen keresztül a cselekvő valósághoz kapcsolódtunk. És 15 év alatt nemcsak 15 évnyi esély veszik el, hanem egy egész élet. AZ egész élet. Mert ha a mezőny már félútnál jár, ugyan hová is akarnánk akkor már elrajtolni? Mi marad nekünk ezután? Csak egyvalami, ám az annál erősebben és elpusztíthatatlanabbul. A bosszúvágy. Az, hogy pusztuljon minden és mindenki, aki ezt tette velünk. Persze a megtorlás nem megoldás semmire, ám valami, ami mindennél fontosabb. Az emberi lét utolsó kapaszkodója. Képzeljük el, hogy csak ez maradt nekünk; ugye, hogy gondolkodás nélkül leszámolnánk azzal, aki ilyen helyzetbe hozott bennünket? Ismerjük be, hogy bizonyos szituációk “fütyülve” írják felül a vallást és az erkölcsöt! Mert ebben a helyzetben a bosszúszomj mélyebb és alapvetőbb, mint bármilyen “tanultság”. De mi van akkor, ha saját magunk indukáltuk büntetésünket? Ha mi is bűnösök vagyunk? Na szóval, körülbelül ez az Oldboy című film mozgatórugójának szerkezete.

amikor valamit nagyon leegyszerűsítenek (már persze amennyiben eleve nem egyszerű). Ha például az Oldboy-ra azt mondják, bosszúmozi és punktum. Mert az Oldboy nem szimplán egy bosszútörténet, sőt, ki tudja? Talán alapvetően nem is az. Hanem mondjuk társadalomkritika. Vagy médiaszatíra. Esetleg mindhárom egyszerre. Ugyanis az Oldboy-nak jól láthatóan rétegei vannak, amelyek egymást lefedik, s mint például a bőr esetében a kötőszövet, az irha és a felhám teszik ki együttesen az élő szövetet, ugyanúgy ezeknek a síkoknak a hierarchikus, egymást feltételező integrációja ad úgy lüktetést, mint életet a filmnek. És a bosszú ezek közül a rétegek közül csak egy, sőt, ennek az egy rétegnek is csak egy komponense. Ezért kell vigyázni ezzel a kifejezéssel, ha valakit “komolyan” érdekel ez a film! Máskülönben nem véletlenül emlegetek hosszú sorokon keresztül rétegeket meg síkokat. Ugyanis az Oldboy tényleg olyan, mintha impressziók irányítanák. Jön egy benyomás, amelyet kibontanak, majd nem sokkal később felülírnak egy újabbal (tőle eltérővel). S hogy mégsem esik szét a film jelenetekre, érzésekre és attitűdökre, annak az a fő motívumpár az oka, melyet az első bekezdésben olyan szépen végigvezettem. Illetve még valami: a néző szándéka, hogy egybeöntse a történetet (amely végső soron egyben van ugyan, csak a megvalósításában tűnik esetlegesnek).

a néző végleg megszokja ezeknek az impresszív jeleneteknek az egymásra épülését (eltérőek érzelmekben, ritmusban, műfajban, színhasználatban… stb.), s idő kell ahhoz is, hogy rájöjjön: hiába más és más a pillanatnyi stílus, Chan-wook Park filmjének atmoszférája végig ugyanaz marad. Az Oldboy legfőbb zsenialitása pontosan abban áll, hogy ezt az ambivalenciát sikeresen oldja meg, ezen felül pedig még érdekeltté is teszi a nézőt a történetben. Mert ha egy filmben csak néhány apróság nem egységes, az a néző szemszögéből máris elidegenítő hatásként jelentkezik, s előbb-utóbb kívülre taszítja a cselekményből a filmvászon előtt ülőt. Az Oldboy azonban magába szippant, és nemcsak a bosszúvágy miatt, hanem figuráinak összetett karaktere miatt is. Nincs tisztán jó és rossz, helyette szürke és szürkébb van (szürkén most nem unalmasat, laposat értek) - csakúgy, mint az életben. Sőt, odáig megyek, hogy az Oldboy-ban nincsen pozitív hős! A két oldal megvan ugyan (Oh Dae-su és Lee Woo-jin), ám egyikük sem bátrabb, elítélendőbb vagy éppen szánalomraméltóbb a másiknál! (jó, ehhez lehet, hogy egy kicsit a mai “beteg” világból kell kiindulnunk.) A “jó bosszút áll a rosszon”-attitűdje helyett ezért a film nekem alapvetően arról mesélt/figyelmeztetett, hogy az emberi személyiség olyan összetett valami, amelyben egymás mellett lélegzik a gonosz és a fennkölt, s hogy ezt az antagonisztikus viszonyt a mai társadalmi fejlettség és berendezkedés még véletlenül sem képes feloldani. Na itt a punktum!

sokallom a majd’ két óra játékidőt. Ugyanis az egyes jelenetek sokszínűsége olyannyira kimeríti a nézőt, hogy a végére már szinte nem marad benne a motivációt azonos szinten tartó szellemi tartalék. Ám pontosan így értékelhető igazán a “végső leszámolás”, amely akkora drámaisággal, annyi érzelemmel és olyan brutalitással bír, amekkorát, amennyit és amilyet én még nem láttam! Egyszerűen a székbe szegezett az egész, és még a lélegzetem is elakadt. A megdöbbentő csavar a végén (hogy Mi-Do Oh Dae-su lánya) ugyan már korábban felmerült bennem, ám nem ez a lényeg, hanem az az erő, amely a képekből, a kompozícióból árad. Csak erről a finisről külön tanulmányt lehetne írni! Muszáj elmondanom azt is, hogy az Oldboy zenéjének lágysága látszólag bármennyire nincs összhangban a képekkel, mégis zökkenők nélkül erősíti fel a vizualitást. Az operatőri munkáról pedig csakis szuperlatívuszokban érdemes beszélni. Összefoglalva mindenképpen kiemelendő, hogy az Oldboy nem csupán fordulatos akciómozi, hanem mélységesen komoly dráma és elgondolkodtató látlelet is. Háromdimenziós karakterei pedig arról beszélnek, hogy a keleti filmek ugyanannyi időt, erőforrást és lehetőséget felhasználva szintekkel mélyebbre képesek hatolni, mint nyugati társaik. Azt hiszem, ebben nincsen semmi csoda.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!