Közelebb

Mike Nichols legújabb filmjét a rendező olyan korábbi alkotásaihoz hasonlítják, mint a Nem félünk a farkastól, vagy a Testi kapcsolatok. Kétségtelen, hogy a korábban színházi rendezőként is tevékenykedő Nichols nem véletlenül nyúlt Patrick Marber író darabjához. A dráma műfaja ugyanis az egyik leghálásabb táptalaj a filmművészet számára, természetesen amennyiben a megfelelő darabhoz a megfelelő forgatókönyvíró és rendező társul. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Közelebb esetében mindegyik feltétel adott volt, hiszen a forgatókönyv megírására a rendező magát Marbert kérte fel, külön törekedve a színházi darab hangulatának megőrzésére. Az igen kevés - pontosabban négy - fő karakter köré fűzött cselekmény valóban magán hordja a színházi darab sajátosságait; ilyenek például az olykor igencsak színpadiasra sikeredett párbeszédek - gondoljunk csak Larry (Clive Owen) és Anna (Julia Roberts) szenvedélyes vitájára, vagy Dan (Jude Law) és Larry párbeszédére Larry irodájában). Én személy szerint egy kellemesen romantikus, garantáltan “hepiendre” végződő szerelmes történetre számítottam a filmre beülvén, ezzel szemben egy igen erős lélektani töltetű, nem kevés, a néző számára is fájdalmas momentummal megspékelt történetet kaptam. Eleinte hiányoltam a boldog, piros szívecskékben úszkáló véget - őszintén szólva a moziból kilépve pillanatnyi depresszióba zuhantam - de aztán rá kellett jönnöm, hogy pont ez benne a jó. Ahogy egy-egy darabot olvasva a szívedbe markol egy hatalmas, vagy akár csak egy aprócska felismerés - éppen úgy vágott homlokon karöltve a rendező és stábja.

Amire már az első filmkockák során felfigyeltem, az a zseniális zene volt - Dan és Alice egymáshoz való fokozatos közeledésének lassított felvétele egyszerre emlékeztet egy reklámfilm gondosan megtervezett idilljére és egy popikon videoklipjének első jelenetére. Egy vígjáték esetében a kissé elhaló hangon a fülünkbe duruzsoló énekes dalának egy hirtelen “szalagszakadás” és Alice (avagy Dan) csúfos orrabukása, egy tipikus-romantikus filmben viszont egy szenvedélyes csók vetne véget. Ez esetben sem az egyik, sem a másik klisé nem bizonyul helytállónak, bár valljuk be, a vonzó, ámde szegény (netán szélhámos) lány balesete, amely során a daliás segítővel reménytelen szerelemre lobbannak egymás iránt, bátran kiérdemelheti a “klisé” címet. További kliséktől való félelemre azonban semmi ok: a szerelem nem reménytelen, sőt, talán nem is szerelem. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint a Jude Law által alakított Dan szenvedélyének ismételt fellobbanása - ezúttal a magabiztos Anna iránt.

A szereplők közti vonzások és taszítások egy modernkori Értelem és érzelem képeit rajzolják elénk, amihez a rendező a lehető legjobb színészi gárdát állítja csatasorba. Bár Dan karakterének az Annát meghódító férfiból a férjnek könyörgő romhalmazzá való változása kevéssé hihető, Jude Law játéka megmenti a helyzetet. Külön kiemelném Clive Owen agresszív doktorbácsiját, aki ellenszenves karaktere ellenére egyszerre elbűvölő és szánnivaló, vonzó és undorító. A film valódi zamatát összetett karakterei adják. Senkit sem tudsz határozottan elítélni, hiszen mindenkinek megvan a saját nézőpontja…

A fotólaborban játszódó jelenet kifejezetten lebilincselőre sikeredett. Itt hangzik el másodszor a film kulcsszavává avanzsáló “idegen” szó (Anna: “Nem szoktam idegenekkel csókolózni.”), amelyet már Alice is kimond a balesete utáni első pillanatban (“Hello idegen”). A film megnézése után nehezményeztem a címet, úgy éreztem, nem fejezi ki eléggé, amit kellene - az “Idegenek” mennyivel jobb volna - de dilemmámra maga az író adta meg a választ: “Valami homályosat akartam, ami sejtet egy hangulatot anélkül, hogy lezárná a lehetőségeit annak, hogy mit takarhat a történet.” A hangulatot mindenképpen sikerült megragadnia a címmel: a szereplők görcsösen próbálnak közelebb kerülni egymáshoz, önmagukhoz, valamihez, ami kézzelfogható, ami biztos.

A bizonytalanság, a kétségbeesett keresés mindegyik szereplőnél megjelenik, ennek hatását pedig csak fokozza a hideg színekből táplálkozó képi világ. A sok közeli és a meglehetősen hosszú beállítások mindvégig jól érzékeltetik a szereplők lelkének szinte minden rezdülését, s talán pont emiatt késztet minket a cselekmény az ülés karfájának elkeseredett markolászására. Mert vajon miért megy vissza Anna agresszív férjéhez, amikor Dan mellett megtalálhatná az igazi boldogságot? Vagy mégsem ilyen egyszerű a dolog?...

Ebben a filmben megvan az, ami egy filmalkotás esetében a leghízelgőbb bizonyítvány: a néző a moziból kisétálva, sőt talán még otthon is, akár napokig újra meg újra átéli, próbálja megemészteni, átrágni a látottakat. A keretes szerkezet (a film végén újra felcsendül Damien Rice Blower‘s Daughter című, hihetetlenül gyönyörű dala) valami olyat hoz magával, ami már teljesen más megvilágításba helyezi a kezdetet. Mintha a moziból kilépve a nézőnek olyasmit mondtak volna el, amit azelőtt még nem tudott. És ez a valami korántsem bíztató. Inkább ijesztő. A Time röviden így foglalja össze a film mondanivalóját: “Love story, felnőtteknek.” Csak csatlakozni tudok. Bár a szerelemről alkotott elképzelésem ezek szerint - a látottakkal szemben - gyermekinek minősül.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!