Ong Bak

Jean-Claude Van Damme nevével összeforrva terjedt el a keleti harcművészet. Én tőle láttam először karatézós (csapkodós-rugdosós) mozit, és például egyik legkomolyabb filmbeli ellenfelének, Csong Li-nak a neve örökre szürkeállományomba karcolódott. Aztán szépen sorban beszivárogtak országunkba a Bruce Lee-filmek is, kultuszt teremtve ennek a sportágnak(?), bár be kell vallanom, én talán egyet sem láttam közülük teljes egészében. Ellenben rengeteg Jackie Chan-filmet néztem meg, mert valahogy sokkal jobban bejött nekem az elvicceskedett, vértelen karatézás, mint a vértől csurgó élethalálharc. Aztán ráuntam Jackie-re is, főleg amikortól Amerikában kezdte felhígítani kreatív tudományát. Meg hát az sem tetszett, hogy Chan pionír-hódítása után sorra tünedeztek fel az Ázsiából szalajtott harcművészet sztárok (Chow Yun-Fat, Jet Li), és a végén már csupán egymást kopírozták filmjeikben. Akkor úgy gondoltam, végleg kinőttem ebből a műfajból, de azért kíváncsian vártam, lesz-e olyan ázsiai akciófilm, amelyre majd ismét elragadtatással emelem a szemem. Hát lett! Az Ong Bak. Ez a thaiföldi remek persze sokkal közelebb áll Bruce Lee-hoz, mint Jackie Chan-hez, mégis magával ragadott. Úgy látszik, az elmúlt évek alatt felhalmozódott bennem a fizikai durvaság iránti vágy. Vagy csak az fáj, én soha nem lehettem hős.

a globalizáció mindenhová elér a csápjaival. Hiába járunk Thaiföldön, hiába full-ázsiai a stáb, azért a forgatókönyv, a cselekmény fordulatai, a karakterek a jó öreg (csak halna már meg egyszer) hollywood-i sablont követik. Az alaptörténet szerint a szerzetesnek készülő Ting-nek vissza kell szereznie a falujukból ellopott Buddha-bálvány fejét, persze vér és harc nélkül. Naná, hogy Ting aztán minden balhéba belefut, testével harcol orrba-szájba, feledve az elbocsátó figyelmeztetést. Mert egy ponton túl már semmi más nem számít, csak a bálvány, és a falu jövője. Hm, ez szépen hangzik, de azért a forgatókönyv szempontjából nem minden fenékig tejföl. Például azok a dramaturgiai (ki)fogások, amelyek indokolni próbálják a verekedős jelenetek létét (ahogy Ting először keveredik a küzdőtérre, az például olyannyira pofátlanul együgyű, hogy szemet huny felette a néző). Az egész sztori az akciójelenetek csapdájában vergődik, a feltűnő következetlenségek is csak a harcművészeti bemutató parádéját szolgálják. Így az egész film lócitromot sem érne, ha… ha amerikai lenne! Csakhogy az Ong Bak távol-keleti, azon belül thaiföldi, ergo stílusa betömi az ásítozó lyukakat, létjogosultsága pedig az európai és amerikai értékítélet felett áll.

Az Ong Bak ritmusa egyszer törik csak meg, de akkor is inkább a forgatókönyv, mint a rendezés-vágás hibájából. A film közepe táján hirtelen megcsappan a történet motivációja (túl néhány verekedésen, a Buddha-fej utáni hajsza kellős közepén), mivel valahogy úgy érezték az alkotók, hogy muszáj beletenni egy autós üldözést is a moziba. (Nekik nem volt elég a kábítószer, a gyorsulási verseny, a maffiafőnök, a szerencsejáték.) Ugyanis annak a jelenetsornak, amikor azokkal a háromkerekű, fedett “motorosakármikkel” üldözik egymást, az égvilágon semmi értelme nincsen! A néző ekkor kap észbe, és kezd kifelé tekintgetni a vászonról, hogy “hát ezt a filmet is sikerült elszúrni”. De szerencsére nem oda Ong Bak! Mert a film befejezése minden képzeletet felülmúlóan látványos, és öncélúsága is hatványokkal kevésbé bántó, mint az az üldözés. (Öncélúság itt: mi a fenének verekednek meg Ting-gel, mikor egy sorozatlövéssel röhögve a halálba küldhetnék?) Egyébiránt, ha már itt tartunk, az Ong Bak számomra csak egyetlen szempontból nem hiteles, mégpedig pont a verekedés aspektusából. Nem mondom, fantasztikus látni a harcművészeti jeleneteket, de az a Ting, aki falujában szerzetesnek készül, és csupán hobbiból tanult küzdeni, hogyan tudna már élesben elbánni az ellenséggel? Szerintem ugyanis az elmélet (tehát a katák, a formafeladatok) és a gyakorlat között azért van némi különbség. De mondok valamit: az Ong Bak-ban nem a hitelesség a lényeg, úgyhogy elmehetek a francba a kifogásaimmal!

A Prachya Pinkaew rendezte film koreográfiája lenyűgöző! Nemcsak puszta harcművészeti jeleneteket vonultat fel, hanem több szemszögből is bemutatja hősét, Ting-et. Nem mondom, hogy Tony Jaa személyében új Bruce Lee született (mivel igazából nem vagyok tisztában az egykori bálvány kvalitásaival), de hogy az Ong Bak után karrierje rakétaként fog emelkedni, az egészen bizonyos. Tony Jaa elképesztő atlétikai, fizikai és ügyességi képességekkel rendelkezik, melyeket a film a végsőkig ki is aknáz. Ettől lesz az Ong Bak egyszerre Lee-t és Chan-t idéző mozi, amely ugyan pengeélen táncol a túlzott brutalitás és a harcművészeti szépségek közti határvonalon, de mindenképpen a jóízlésen belül marad. Abból a szempontból különösen érdekes a bálvány fejéért folytatott harc, hogy a megszokottól eltérően Jaa legtöbbször nem az öklét és a lábfejét használja ellenségeivel szemben, hanem a jóval szilárdabb könyökét és térdét. Csoda, hogy rosszakarói megússzák borda- és koponyatörések nélkül, vagy hogy egyáltalán életben maradnak. Az Ong Bak tehát a test-test elleni küzdelem tekintetében elképesztő bravúrokkal bír, amelyek a vászonra szegezik a néző tekintetét. Tartalmilag nem érdemes túl sokat várni tőle, de kritika nélkül kijelenthető, hogy Tony Jaa, a jövő (illetve már a jelen) harcművésze képes elvarázsolni az igazságra és a hősiességre vágyó nézőt. Ennél többet pedig badarság kívánni, elvégre az Ong Bak világában csakis az erőszaknak van létjogosultsága.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!