Túszdráma

én már nagyon hiányoltam! Jó, persze nem mászott le azért teljes egészében a filmes palettáról, de szerintem csakis a rendőrökhöz közel eső gúnyában tud igazán érvényesülni. És nem azért, mert annyira csapnivaló színész lenne, ezeregy alibizőt tudnék kapásból felsorolni helyette. Hanem mert tényleg így van: Willis kimondottan az a karakter, aki szenved, aki nem találja a lelki békéjét, akinek fel kell vennie a harcot a kegyetlen és nagyszámú ellenséggel, és aki a végén nagy-nagy véráldozatok árán úgyis győzedelmeskedik. És ezen nem illik mosolyogni, mert gondoljunk csak bele, mit is csinálna például Hugh Grant képregényhősként, vagy Ralph Fiennes egy családi vígjátékban. Na ugye! Nekik is más a karakterük, meg Bruce-nak is, aki kimondottan akcióhősként tud a leghitelesebb lenni. Ezt egyáltalán nem kell szégyellni, valljuk be, mindannyian fél karunkat adnánk érte, ha John McClane bőrében szájára venne bennünket a világ. És én akkor is szeretem Bruce Willist, mert ritka fanyar mosolya van, pillantása megannyi fájdalomról árulkodik és képes még valamire, amire kevesen: olyan akciómozit csinálni, amelyben nézőbarát színjátszással, a vele való azonosulás magas fokú megteremtésével a végletekig neki szurkolunk. Ez most, ha kisebb-nagyobb zökkenőkkel is, de újra sikerült neki. A Túszdráma Bruce Willis sikerültebb filmjei közé tartozik.

A Túszdráma vizualitásával és alapötletével hengerel igazán. A többi csak egy hajszállal marad az átlag felett, de ez akciófilmnél igazából már tisztes eredménynek mondható. És ezt nemcsak a cinizmus mondatja velem, hanem a nézői tapasztalat is. Mert amikor már csak egy kicsit sem biztos, mi lesz a következő lépés a dramaturgiában, az jó és élvezhető. De kezdjük az elején! Remek az az elgondolás, hogy a zsaru, aki régen túszügyekben közvetítő volt jók és rosszak között, most újra egy ilyen üggyel szembesül, csakhogy ezúttal két oldal (túszejtők és rendőrök) helyett már három dimenzióban (családja elrablói is) kénytelen tárgyalni. Illetve fenntartani azt a kényes egyensúlyi állapotot, amely egyedül képes garantálni, hogy a végén senkinek nem esik bántódása. A két tűz közé szorult jófiú témája több szempontból is hálás. Egyrészt az érzelmi bizonytalanságból kifolyólag nagyon könnyű vele az azonosulás, másrészt pedig több dramaturgiai fordulatra van lehetőség. A Túszdráma él is mindkettővel, de a harcedzett néző előtt kevéssé palástolható hibákkal együtt. Mert hiszen vannak csavarok a filmben, csakhogy kapcsolódási deficitekkel együtt. Az egyes jelenetek nem mindig illeszkednek egymáshoz úgy, ahogyan az értelmileg megfelelő lenne, bizonyos szálakról pedig időnként elfeledkezik a film. Ez leginkább a helikopteres alkunál domborodik ki, amely baromira nincsen megmagyarázva - se felvezetve, se lezárva (következmények, satöbbi).

A Túszdráma felütése egyébként tetszik, jól megszerkesztett, még ha klisére épül is. Viszont a film befejezése összecsapott, nagyon elkent. Túl egyszerű a lezárás, és Willis nevetséges sérülésével együtt nézve (mert biztos nem vett volna magára golyóálló mellényt, mielőtt bemegy a házba, ugye?) még hihetetlenül ötlettelen is. Talán itt fogyott ki a tinta a forgatókönyv írása közben. Meg hát, őszintén szólva az sem igazán tetszett, amikor a könyvelő házában történő végső leszámolásnál a hosszú hajú Mars átment Terminátorba, mert sem a kés, sem a golyó, sem a tűz nem fogta. A történeti apróságok mellett a másik komoly problémám viszont az, hogy érzelmileg túl pátoszos a film. Természetesen nem a hazafiság dimenziójában, hanem az egyéni tragédiák szintjén. Elhiszem, hogy ha ez a valóságban esik meg, akkor jogos az érzelmi felfokozottság, de a Túszdrámában ez néhol bántóan művi. Ez egy ilyen műfajú filmnél nem kell, mert nem attól lesz hiteles, hogy mélyen megérinti a főhőst, hanem pont ettől a túlcsordulástól lesz hiteltelen. Mindazonáltal nagyjából végig feszült és izgalmas a film, köszönhetően a karakterek együttjátszásának és a képi megjelenítésnek. A szerepek jól vannak kiosztva abban az értelemben, hogy korrekt, dinamikus viszonyok állnak fenn az egyes figurák között (Jeff és zsarolója, Jennifer és Mars, Mars és Dennis, Jeff és Tommy, satöbbi). Ez adja igazán a történet ritmusát, ami teljesen pozitív.

képi világa pompásan megszerkesztett és stílusos. A színek néhol képregényszerűen összeválogatottak, a világítás feszültségfokozó és a terek is kifejezőek. Florent Emilio Siri, aki eddig inkább csak videojátékok (!) rendezőjeként tette le a névjegyét, egészséges frissülésként hat az akciófilmre. Azért is látszik rajta nyomósan ez a múlt, mert az egyes jelenetek zárt egészként vannak megkomponálva, azok összefűzése azonban már hagy némi kívánnivalót maga után. Ezért nem áll össze teljes egésszé a történet sem, még szerencse, hogy a film így is élvezhető. Bruce Willis visszatérése ehhez a típusú karakterhez azonban örömteli és ígéretes. Nem tesz hozzá persze több pluszt, mint a múltban, de ott van, és ez pozitív atmoszférát teremt a filmnek. A Túszdráma tehát egy modern akciófilm, amelynek naprakészsége a történet viszonylagos összetettségében és a megkülönböztethető rendezői stílusban gyökeredzik. Bár található benne számos zökkenő, főleg a történet alakulásának és az emocionális kísérőknek köszönhetően, összességében korrektül izgalmas filmélmény a kifejező Bruce Willis-szel a középpontban. Ez az irány szerintem kimondottan követendő, így biztosan nem lesz baj a Die Hard negyedik részével sem. Ugye, John McClane?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!