Sin City

és van a Sin City. Régen kezdtem mondandómat ekkora közhellyel, de régen kezdtem kritikát úgy is, hogy jogosan vigyoroghatok a többi szánalmas, hasonszőrűnek vélt hibridfilm pofájába. Itt most nem lesz kegyelem, meg síró-rívó fiatalkorút nem ütünk agyon tabuja, mert ez a világ nem erről szól! Ez a világ annyira kifordult a valóból, hogy sokkal nagyobb hitelt teremt, mint a küszködő realitás. Csak hiszed, hogy a törvényeket te alkotod, s csak szeretnéd, hogy az tartson rendet, akinél a fegyver van. Mert itt mindenkinél van fegyver! Itt mindenki egyformán gonosz, mindenki egyformán jó, mindenkinek egyformán igaza van, és mindenki egyformán hazudik. Sin City-ben nincs kétpólus, Sin City-ben csak A Pólus van, ami önmagától önmagába lüktet, egyformán szív be mindenkit, és egyformán okád ki magából mindent. Ha jót akarsz, nem nézel többé képregényfilmet, mert a Sin City után nincs már ilyen. Mint ahogy a városból sem jut ki soha a történet, mert rajta kívül nincsen semmi. Észrevetted? Gratulálok! De ettől még ugyanúgy végzed te is, golyóval az ágyékodban, ólommal az agyadban. És a végső haláltusában, a kegyelemért rimánkodó fetrengésben hiába nyitod szádat üvöltve ébredésért! Nincs ébredés! Csak Sin City van! Fekete-fehérben! És te fröccsensz vérvörös pacaként a vászon hűvösére.

Robert Rodriguez nem coltot, nem magnumot, de még csak nem is sörétes puskát sütött el. Ő embertelen kaliberrel dörrentett a képregényfilmek világába. A Sin City-vel olyan stilisztikai Bibliát vágott le az asztalra, hogy jóérzésű (és önkritikus) comic-hős fülét-farkát behúzva takarodik ki a vészkijáraton. A Sin City nem egyszerűen egy jól és hatásosan megcsinált képregényfilm, a Sin City maga A KÉPREGÉNY. Mozgó képregény, ahol egy-egy rajz szemünk villámgyors pislogása. Nem a fantázia elevenedik meg, hanem egy olyan világ, amely nem követel magyarázatot. A Sin City sutba vág minden tudományos szociológiai fejtegetést, a jók-rosszak harcáról szőtt idealisztikus tézist, a fekete-fehér dialektikájáról képzelt megnyugtató rendet. Rodriguez filmjében csak egy oldal van, az viszont annyira átszőve és kontrasztokkal árnyékolva, hogy sem a honnantól hová, sem a mikortól meddig, sem a kezdet, sem a vég nem érdekes. Úgy változatlan, standard egész, hogy rugalmassága szétrepeszti a dramaturgiát. Miért van az, hogy nem kérünk számon érzelmi differenciálódást a szereplőkön? Miért van az, hogy a motivációk személyiségeik ismerete nélkül sem furcsák? Miért van az, hogy verbális interakcióik gyerekes csináltsága sem borzaszt? Elárulom. Mert a Sin City-ben nincs jogosultsága a kérdéseknek. Nem állíthatók fel értelmezések, hiszen minden feketén-fehéren világos (és sötét); amit nem látunk, az nincs is. Minden a végletekig emberi és minden totálisan elvont. Nem vagyunk képesek lapozni a vásznon, értelmünk passzívan sodródik; állítom, a film nézése közben katatóniás állapotba kerülünk. Testünk ugyan dobog és lélegzik, de nem mi vagyunk saját magunk. És én ezt még tovább akarom!

Egyébként a Sin City-ről nem lehet kritikát írni! A fene vigye az egészet, annyira sportszerűtlen Rodriguez filmje, hogy a legszívesebben fejszével esnék neki! Ott zseniális igazán a Sin City, hogy egyszerre tartja távol magától a nézőt és szippantja be józansága legutolsó grammjáig. Nincs azonosulás a szereplőkkel, mert nincsen főhős. Mindenki ugyanazon az oldalon áll, még ha látszólag nem is. Ezért tart távol. Vizualitásával, felrajzolt dimenzióival és lépéskényszerével azonban az igájába von a film. Nem éljük át, amit a figurák igen; a néző a világot érzi, amely annyira külső nekünk, hogy csakis belőlünk jöhet. A dramaturgiának nem fegyvere a váratlanság, végig sablont követ, de ez a kiszámíthatóság élteti az állandóságot, és végső soron a néző lebilincselését. Sodrást a filmnek a szüntelen narráció ad, egy pillanatig nincs csend, ez teremti a cselekményt. A karakterek önmagukba nyílnak vissza, forognak, mintha paralel univerzumokból állna a világ. Ezért nem lehet sem csúcspont, sem katarzis; élményt nem az érzelmek sokszínűsége, hanem az emócióktól megfosztott, pőre történés okoz. A figurák nem választanak utat, mert csak egy út van, azon kell haladniuk, s ezzel ők is totálisan tisztában vannak. Nincs meglepetés: nem ijednek meg, ha meg kell ijedni; nem félnek, ha félni kell; nem búsulnak, ha szomorkodni kell. Egy esélyük van, de azt 100%-osan meg is ragadják, ez az esély pedig létük létjogosultsága. Érdemes megnézni, hogy nincsen levegőben lógó karakter, passzív szereplő egyszerűen nem statisztál a filmben, mert az teljességgel ellentmondana Sin City egyetlen alapszabályának. Mindenki csekély(!) hatáskörének megfelelően cselekszik - mondom: CSELEKSZIK, ezért lesz szinonimája az egyértelműségnek a szabadság, és ezért lesz olyan szimpatikus a nézőnek ez a világ.

Rodriguez dupla kerettel operál (ilyet én még nem láttam), nem elég egyszer satuba szorítania a történetet, ő kettős biztonságra törekszik. Miféle biztonságra? Hát arra, hogy tér és idő jogosan felcserélhető legyen, sőt, könnyed ujjmozdulattal átléphetővé váljon. Észbontó ez a világ! Amikor Marv történetét követi nyomon a film, a lepusztult bárban például ott ül Jackie Boy és ott pincérkedik Shellie; amikor pedig Marv és Kevin hullája már kőkeményre hűlt és Jackie Boy is átköltözött a feltételezhető pokolba, Hartigan sztorija fut, ám ugyanabban a bárban ott ücsörög egymás mellett Marv és Jackie Boy, békésen iszogatva. Elképesztő húzás! A Sin City olyan drog, amelyért nem kell könyörögni (sem neked, hogy adjon, sem neki, hogy vidd), sőt, a film folyamán annyira a hatása alá kerül a néző, hogy önként, egyenesen a vénáit tépi fel neki, minél előbb és minél nagyobb dózisban érintkezhessenek. Ez a vizuális és zsigeri ösztönből fakadó vágy a fekete-fehér világ után már-már a perverzió szintjét súrolja, mégsem erkölcstelen. Aki mégis így látja, az nagyon nem érti a lényeget! Sajnos tényleg semmi kivetnivalót nem találok a Sin City-ben, pedig Isten a tanúm rá, finoman szólva sem kultiválom a(z efféle) képregényeket (én Bobón és Góliáton nőttem fel…). Rodriguez filmje egyébiránt abban a legbecsületesebb, hogy nem próbál erkölcsi-értelmi mondanivalóval szolgálni, nem kísérletezik mélyebb jelentés sugallásával a valóságosnál, és nem kívánja hangsúlyozni mindenhatóságát. Csak az van, és csak addig van, amíg a vásznon látszik, ennél a fajta mértékletességnél pedig kívánni sem lehet többet. Főleg, hogy emiatt egyenlő a Sin City teljesen a hitelességgel. Szóval kedves Pókember, Denevérember ésatöbbiek! Le lehet szállni szépen a földre, a valóság fekete-fehérben pompázik!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!