Filmkritika

Hymypoika - Kitünő tanulók

siz kritikája
2005. július 8. 00:21

Adathordozókra próbáljuk menteni társas kapcsolatainkat. Hátha ott jobban érvényesülnek (eltorzult) szociális igényeink. Videó, mobiltelefon, fényképezés. A technikai fejlődés most még végeláthatatlan, ám emberi változásunk rendesen közelít a határvonal felé. Amin túl már nem sok jóval kecsegtet. Legalábbis ha azt vesszük úgy kiindulásnak mint végpontnak, hogy lelki változásaink csak addig egészségesek (biztonságosak?), amíg van, aki megérti, elfogadja, elviseli, felveszi őket. Mert ha már nem tud majd ember-ember (lélek-lélek) között konstruktívan üzemelni, teljes káosz, majd anarchia lesz úrrá rajtunk. Szomorú, de még inkább félelmetes. Mindenhatóságba vetett hitünket egyre inkább mi cáfoljuk meg azzal, ha már a másikra sem tudunk hatni. Ha már a másikat sem tudjuk boldoggá, megelégedetté tenni, kielégíteni úgy, hogy valami magasabbrendű jöjjön létre. Óriási bajban vagyunk! Nem vagyunk urai sem másoknak, sem saját magunknak. Nem tudjuk, hová vezet mindez, csak érezzük, hogy itt valami nagyon nincs rendjén! Ezért próbálkozunk folytonosan újabb és újabb utakkal, habár nemcsak azt nem tudjuk, hová vezetnek, hanem azt sem, hogyan kell járni rajtuk. Most éppen Finnországból jött egy üzenet, természetesen filmes formában. Minden benne van, amelyet az imént leírtam, kérdés, ahhoz elég-e, hogy mindez tudatosodjon bennünk. Ez a (remélhetőleg nem késő) figyelmeztetés a Hymypoika - Kitűnő tanulók.

A Hymypoika nem azért durva, meghökkentő és tragikus, hogy saját érdekében érjen el hatást, holott lehetne ez is a célja. A szomorú igazából az, hogy tabuk nélkül ábrázol, kőkemény, elmaszatolhatatlan tusvonásokkal. Nem talál ki, nem konspirál a fikcióval, csupán azt mutatja, amit mi is láthatunk magunk körül, ha elég erős a szociális szenzorunk. Meg is van erre a tökéletes szó: dokumentál. Bemutat. Jukka-Pekka Siili filmje “névtelen” fiatalokat ragad ki egy finn középiskolából, akik az égvilágon semmiben sem különböznek társaik millióitól. Az átlagon mutatja meg a szélsőséget, amely egyre és egyre tovább harapódzik, és ez üt, mint a légkalapács! A történetben az egyensúlyt nem a karakterek jelentik, hanem a hideg-rideg videoszalagra rögzített tények, amelyek ilyenformán nem képesek hazudni. Taavi, Jere, Markus és Sami hazudhatnak egymásnak vagy maguknak, de amit a képernyőn látnak viszont később, az teljességgel leleplező. Nem egymás előtt, önmaguk előtt. És ahelyett, hogy minél előbb ki akarnának szállni belőle, beismerni, hogy ez az út sehová, semmi jó felé nem vezet, makacsul tovább csinálják, egyre és egyre überelve egymást. Olyanok, mint a (fiatal) tudósok: akkor is én fedezem fel a megoldást! Pedig az élet és az emberi kapcsolatok nem iskolai versengés, csak ők hiszik magukról, hogy kitűnő tanulók.

Ha erőszakkal akarunk központi figurát találni a Hymypoikában, akiből minden és mindenki kiindul, akkor egyértelműen az árván maradt Taavi az (akiről később kiderül, hogy félig-meddig filmre vette szülei halálát). Nem ő a főhős, de ő a motiváció. Ő testesíti meg mindazt a félresiklott szocializációt, amelyről eddig szó volt, ő rántja magával a többieket, és az ő megszállottsága is vezet el végül a tragédiához. Taavi persze végig passzív marad, és hiába ő az oka mindennek, hibáztatni csakis barátait lehet mindenért, ha egyáltalán. Jukka-Pekka Siili nem nyúl bele a filmbe, hagyja, hadd menjenek a dolgok maguktól, s bár van néhány, a történet szempontjából átlátszó jelenet a filmben (például amikor a rendőrcsaj megtalálja a filmre vett együttlétet), a sztorinak az emberi természet enged szabad folyást. A Hymypoika ritmusa is működik. A film fele táján ugyan leül egy kicsit a sodrása, de aztán cselekménye megszakítás nélkül felfelé ívelő, s nyilvánvaló, hogy tragédiával fog végződni. A karakterek mélyen árnyaltak, ám szerencsére nem előéletük és családi körülményeik által, hanem csakis a film szempontjából, a történetet érintő dimenziók mentén. Jere, Markus és Sami mind-mind más érzelmi töltetet, gondolkodásmódot és frusztrációt képviselnek, ettől válik a Hymypoika sokszínűvé és hitelessé. Mert ha a leggyengébb és legerősebb is ugyanabba a csapdába esik, az már nyíltan jelzi, hogy itt valami nagy-nagy baj van. Itt valami nagy baj van velünk.

a Hymypoika csak az egyik nemre van kihegyezve, pedig a téma nem tesz különbséget férfiak és nők között, a szociális kapcsolatok válsága egyaránt vonatkozik mindenkire. Emiatt egyesek szemében könnyen elmaradhat a teljes általánosítás, és így részükre a lényeg is elveszik. Nem tetszik a lányok teljesen passzív jelenléte a vásznon, például Reetta, Jere (ex)barátnője akkor sincs ott a történetben, amikor kellene. A film végi jelenet azonban szerintem teljesen nyitott! Az, amikor Reetta és Taavi megfogják egymás kezét a metrón (vagy buszon), értelmezhető úgy is, hogy érzelmi kapcsolataik visszatalálnak (beletalálnak) a normális kerékvágásba, de némi pesszimizmussal úgy is, hogy akkor most a női nem lesz az, amelyik elveszik ebben a szociális válságban (és akkor a bekezdés elején elmondottak már nem állnak). A Hymypoika - Kitűnő tanulók nyers, de valós szociálpszichológiai látlelet nemcsak egy (a mai) generációról, hanem arról is, hová vezet(het) a társadalmi “fejlődés”. Férfi karakterei a végletekig háromdimenziósak, a történet megjelenítése nagyrészt elkerüli a mesterségesség csapdáit, befejezése pedig tartózkodik az egyértelműségtől (a film egésze pont nem!). Kitűnő tanulónak nem könnyű lenni, főleg, ha arról van szó, hogyan éljük és mivé alakítjuk a társadalomban szükséges kapcsolatainkat. Szóval sokkal inkább egy kettes bizonyítvány, mint a stréberség hamis és destruktív álcája!

Értékelés:

Hymypoika - Kitünő tanulók

Játékidő: 104 perc

Rendezte: Jukka-Pekka Siili

Szereplők: Jussi Nikkilä, Reino Nordin, Jarkko Niemi, Jenni Banerjee, Ville Kivelä, Mervi Takatalo

Forgalmazó: Best Hollywood

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."