Én, Pán Péter

Szerintem a Csoda nem hit vagy nem hit kérdése! Bár J. M. Barrie, Pán Péter kitalálója pontosan ezt állítja. Én azonban úgy gondolom, a Csoda itt van velünk. Az a kérdés, hogy bennünk vagy körülöttünk? Azok az emberek, akik felejtik, hogy egykor, a gyereklét biztonságában még bátran bizonyosak voltak a Csodák létezésében, csak kapkodhatnak maguk körül, mert őket bizony csak körbeveszik. Ám azok, akik ma is hiszik létüket, nem kell messze menniük a vágyott Csodákért, mivel azok bennük vannak. Csak az övéik. Elveszíthetetlenül. Milyen érdekes, az első sorokban még csak egyes számban írtam a Csodáról, most viszont már többest használok. Ez is azt jelzi, hogy a Csodákból sosem fogyunk ki. Lehet azt gondolni, hogy a mai világ más, hogy a háborúk és a nélkülözés és a rohanás érájában nincsenek Csodák, de ez nem igaz! Mivel a Csodák hittől, meggyőződéstől és tapasztalástól függetlenül is léteznek. Persze kérdezheted: ha nem tudjuk megtapasztalni őket, akkor miért biztos, hogy vannak, és hogy egyáltalán minek vannak? A válasz ott van a kérdésedben, mert egyet sosem felejthetsz el: a Csodák nem attól Csodák, hogy valami olyat tesznek, ami máskülönben racionálisan elképzelhetetlen! A Csodák ugyanis nem mások, mint a lehetséges megvalósulásai. Mert minden lehetséges, amit az ember csak el tud képzelni! És ez maga a Csoda.

Az Én, Pán Péter felfogható egy művész életrajzának, hitvallásának. Vagy tekinthető egy nagy mű megszületése körülményeinek ábrázolásának. De mindenekelőtt egy mese, amely bár tényleg J. M. Barrie konfesszióját tükrözi a Pán Péter megszületése közben, tanítanivalója nem személyes, hanem egyetemleges. Ettől válik teljesen közkinccsé, ezért szakad el Barrie figurájától, és ezért érint meg minden rideg és csodát elutasító nézői szívet is. Az Allan Knee színdarabjából készült Én, Pán Péter roppant egyszerű történet. Sodrása abban áll, hogy az elejétől a végéig egy cél lebeg a szeme előtt, kitérők nélkül. Az történik, amit látunk, és úgy történik, ahogyan érezzük. Amiatt ölt igazán mese jelleget, hogy “külső” szereplő nem tudja megzavarni a történet folyását, bármennyire igyekszik is (pl. a gyerekek szigorú nagyanyja). Bár Barrie feleségének kurta-furcsa jelenléte-eltávozása kissé ront az összhatáson, cseppnyit megbontja az egységet, mégis teljes szívvel-lélekkel látható, hogy Pán Péter írójának a Davies-családdal való kapcsolata a végletekig sorsszerű, a hit fellobbantása pedig példázat értékű. Habár a dramaturgia mereven funkciónak alárendelt, és néhol hiányzik a ritmus felkorbácsolása, a csúcspontok és fordulatok pontosan a helyükön vannak, és nem veszik el a mondanivaló az érzelgősség hamisságában. Az Én, Pán Péter minden ízében egyértelmű történet, ám ebben az esetben ez teljes mértékben pozitívum.
A német születésű Marc Forster rendezése tiszta, sallangmentes, teret engedő. Nem engedi, hogy a téma bemutatásának felturbózása agyonnyomja a karaktereket, helyette hagyja érvényesülni a figurákat. S bár a szerepek nem 100%-ig árnyaltak, sőt, meglehetősen keveset tudunk meg előéletükről és motivációikról, ez nem véletlen és nem hiba, mivel a történet csupán egyetlen karakterisztikát hangsúlyoz: az érzelmeket - benne a hittel, képzelettel, reménnyel. Az Én, Pán Péter így éri el tökéletesen azt, amit célul tűz maga elé. Nevezetesen egy olyan élethelyzet bemutatását, ahol a karakterek úgy alakítanak ki konstruktív viszonyokat a másikkal, hogy elismerik egymás attitűdjeit, átveszik a másik gondolkodásmódját, érzésvilágát, miáltal ténylegesen többé válnak. Ebbe a viszonyrendszerbe pedig nemcsak ők, hanem a néző is teljes egészében belekerül. Persze mondanom sem kell, hogy egy végletekig egyszerű történet csak akkor tud érdekes és hatásos lenni a filmvásznon, ha megfelelő színészek játsszák el. Bevallom, nekem az Én, Pán Péter kapcsán igazán szerencsém van, hiszen három kedvencem is szerepel a filmben. Johnny Depp megint lenyűgözően gyermeki, egyszerű, őszinte és súlytalan (ez fontos, ő tényleg olyan, mint aki mindig csak a vászon szélén érvényesül). Kate Winslet-nek pedig valóban remekül állnak a betegséggel küzdő karakterek: ő olyan szenvedést és tartást képes egyszerre vinni a figurákba, amitől ténylegesen eláll a néző szava és szíve.

Dustin Hoffmannak különösen örültem. Annyira bájosan alakította a mogorva, ám ugyanakkor engedékeny színházigazgató szerepét, hogy a régi filmek Dustinját juttatta eszembe róla. Azt a Hoffmant, aki a végletekig felkészül a szerepeire, és brillírozik a karaktereiben. Nagy kár, szomorú és ugyanakkor jellemző, hogy ma már szinte soha nem osztanak rá fajsúlyos szerepeket, és az Én, Pán Péterben sem volt tere kibontakozni! Egyvalamit kell még feltétlenül megemlítenem, a magyar címválasztást. Óriási hiba, hogy a magyar fordítók (forgalmazó?) eltértek az eredeti címtől, hiszen, mint kritikám elején említettem, az Én, Pán Péter elsősorban nem Barrie-ről és nem Pán Péterről szól. Illetve dehogynem szól Pán Péterről, csak nem leszűkítve egyetlen Pán Péterre, hanem a világ összes Pán Péteréről mesél. Ehhez viszont szerintem sokkal kifejezőbb lett volna az eredeti, Sohaország megtalálása / Megtalálni Sohaországot cím(ek), hiszen igazából erre vonatkozik a film. Összességében azonban elbűvölő mozi az Én, Pán Péter. Tényleg alkalmas arra, hogy (így) felnőttként, felejtve egykori hiszékeny (ez is pozitív jelző) természetünket valamelyest ráébredjünk (felébredjünk), hogy a Csodák körülöttünk és bennünk vannak, voltak és mindig is lesznek. Máshogyan nehéz lenne egészségesen látni és végezni az életünket. Szóval, ha nem is örökké tartóan, de egy időre vegyük már észre a lehetséges Csodákat. Legalább!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!