Filmkritika

Minden héten háború

Szilvási Krisztián kritikája
2003. december 29. 11:20

Oliver Stone analitikus törekvéseinek újabb példája a Minden héten háború című filmje. Ezúttal a rögbi sportágát választotta, amely legalább annyira küzdelmes, véres és drámai, mint eddigi vietnámi, sorozatgyilkosokról vagy éppen tőzsdeügynökökről szóló filmjei. Stone nem tudja az élet olyan szeletét megragadni, amely ne lenne életre-halálra menő harc. Ezt persze nem hibájaként róvom fel neki, sőt! A minden héten háború az emrikaiak - európai szemmel furcsált - rajongott sportágát, a rögbit veszi alapul, e köré építi fel magát az embert, aki aztán vagy nyer, vagy elbukik. Középút nincs, s nem is lehet.

A sztori maga nem mentes kliséktől: gyengélkedő csapat feltámadása egy öreg, családtalan edző vezérletével. Ami új, az egy olyan játékos felemelkedése, akit nem az edző fedez fel, hanem aki saját magát fedezi fel, s mindenek ellenére (konfliktus a csapattagokkal, az edzővel) válik sztárrá úgy, hogy végül megérti a CSAPATKÉNT működés többleterejét. A film vége ugyan nem meglepetés (persze, hogy happy end), mégis elnézzük ezt a hihetetlen analitikus ábrázolásmód miatt. Stone folytatja a Született gyilkosokban elkezdett folyamatot. A történet egyszerre több nézőpontból zajlik: médián keresztül; a játékosok, az edző szemszögéből; a tulajdonos nézőpontjából. Egyaránt bemutatja a világos (sportszerű) és a sötét (emberi!) oldalt, de úgy, hogy nem foglal állást, ezt átengedi a nézőnek. Csupán bemutatja a meccsek közti esték és éjjelek sportolóhoz méltatlan tivornyázásait, de nem ítélkezik. Ezt tegye meg maga a néző!

A nézőpontok sokféleségéhez igazítja Stone a filmes megoldásokat is. A dokumentarista jelleget erősíti a kézi kamera használata, a beállítatlan világítások. A vágások pedig erősen emlékeztetnek a Született gyilkosok látványvilágára. A váratlan bevágások, áttűnések médiaszerűséget jeleznek, közvetítve ezzel, hogy mennyire egymásba integrálódott manapság a sport és a média. (Az élet és a média). A Totálplánok, a lassítások, az életszerű hangok, lihegések mind-mind azt a hatást erősítik, mintha a néző a sztori kellős közepébe lenne helyezve.

Véleményem szerint nagyon jól és erőteljesen indul a film, ám a közepére ez a ritmus kicsit leül, elapad az újszerűség, valahogy telítődik az ember. Szerencsére a film aztán az utolsó harmadhoz közeledve újra lendületbe jön, amely kitart a legvégéig. Bár, mint mondtam, a vége nem tartogat meglepetést, tiszta hollywoodi finálé vár ránk, pozitívumként elmondható, hogy Stone nem él az amerikai filmékészítésre oly jellemző hatásvadász eszközökkel (pl. Armageddon). Amik a vásznon vannak, azok tiszta, eredeti, s nem mesterkélt érzelmek. Ez óriási értéke a filmnek.

A filmben felvonultatott szerplőgárda kitesz magáért. Al Pacino az edző szerepében remekel, mint mindig, táskás szemei valósághűen őszinték. Cameron Diaz nem hosszú combjaival és első osztályú melleivel villog, hanem az üzleti élet diktálta “kegyetlenségével”. Dennis Quaid ugyan csak mellékszereplő, de van egy-két kitűnő fellépése. A főhőssé váló játékost pedig Jamie Foxx alakítja, meg kell vallanom, kevésbé kiemelkedően. Aztán láthatjuk még Charlton Hestont, LL Cool J-t (ő jó!), Matthew Modine-t, James Woodsot (ő is jó!), és Lauren Hollyt.

Összességében elmondható, hogy a film jó, bár egy kicsit hosszú (két és fél óra). Tisztán látható rajta az Oliver Stone-i jelleg, a “meredek” vágások ellenére nem zagyva, hanem inkább őserőtől, néhol brutalitástól duzzadó. De mindenekelőtt feltáró és nem igazságot elfedő jellegű. Egyszóval a sport nemes küzdelméről elgondolkodtató hatású. A legtutibb jelenetek: a meccsek naturalista brutalitásai.

Értékelés:

Minden héten háború

Játékidő: 150 perc

Rendezte: Oliver Stone

Szereplők: Al Pacino, Cameron Diaz, Dennis Quaid, James Woods, Jamie Foxx, LL Cool J, Matthew Modine, Lauren Holly, Ann-Margret, Aaron Eckhart, Elizabeth Berkley, Charlton Heston, John C. McGinley

Forgalmazó: InterCom

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."