Filmkritika

Jó társaság

siz kritikája
2005. június 30. 12:05

mit is akar igazából takarni a cím. Bár nem vagyok egy nagy angolos, de az egy és háromnegyed óra után annyi bizonyosan leesett, hogy az In Good Company több jelentést hordoz. Egyszerre utal a cégbeli társaságra és az emberi kapcsolatok dirigálta társas viszonyokra. Úgymint család, barátság, szerelem. Az emberi élet két legmeghatározóbb közege (munka és magánélet), melyek mindenféleképpen kapcsolatban állnak egymással; jó, ha megférnek, de olyan is van, amikor kölcsönösen elveszik a másiktól a teret. Sőt, ha nagyon pesszimistán akarom látni a dolgokat, azt is mondhatom, hogy valahol feltételezik egymást. Sokszor hiába nem férnek meg egymással, akkor is át-átnyúlnak a másikba, képtelenség függetleníteni őket, rossz duma csak, hogy szétválaszthatóak. Mert egyik a másiknak alapbázisa, mint a jing meg a jang, ha nincs ott az egyik a másik mellett, akkor nem is látni egyiket sem a maga teljes testességében. És azt sem szabad tagadni, hogy kölcsönhatásuk sok jót, nagyon is sok jót képes eredményezni! Amit az egyikben megtanulsz, installálva ugyan, de felhasználhatod a másikban, hiába homlokegyenest ellenkező szerep a kettő. Hiszen tudjuk, mindkettő ugyanabba, az emberi kapcsolatok halmazának a társaságába tartozik. Egy jó társaságban pedig bármi megtörténhet.

szépen elbaltáznak egy ígéretes filmet. Mert az In Good Company, ha a végeredményt nézzük, sajnálatosan erre a sorsra jutott. Szomorú, nem szomorú, de ez az igazság. Pedig adva volt egy nyugodt, kiegyensúlyozott, többsíkú alapsztori, remek átnyúlásokkal. Semmi szélsőség, semmi botrányosság, semmi ripacskodás - és ez nem egyenlő az unalommal! Ez a hihetőséggel, a realitással van egálban. Ilyen alapokra szoktak felépülni a hiteles drámák, az értelmes játékfilmek, a szórakoztató élet-variációk. Mert amikor ez a bázis megvan, már csak az az icipici dolog hiányzik, hogy megfogalmazzuk a célt, azt a központi vonást, amelyre karakterességet állványozunk a filmnek. És pont ezen csúszott el az In Good Company! A nem létező banánhéjon. Mert csak nem tudott dűlőre jutni, hogy miről is szóljon! Ott volt előtte többek között: a vállalat és az emberség; a család 50 fölött; a lányom a főnökömet szereti; apa-fiú kapcsolat a munkahelyi hierarchiában… témakörök, és ha máshogy nem, hát csak annyi lett volna a dolga, hogy bedobja ezeket egy kalapba és húz közülük EGYETLENEGYET. De nem! Az In Good Company nem tudott dönteni. S ha egyszer nem döntött, úgy gondolta, majd beszél szimultán mindegyikről. Csakhogy pont emiatt van, hogy igazából nem szól egyikről sem.

ezért nem tud hatásos lenni. Semelyik síkon sem. Mondjak valamit? Ezért tűnik olyan rém laposnak. Mert a felületén érint mindent, nem tud (hát hogyan is tudna?) a mélyre hatolni, kontúrral kihúzni, tussal belekarcolni. Tényleg szépen van összerakva, ezt aláírom és becsülöm. Mert a képek selymesek, a tempó megnyerő (lenne, ha egy célt szolgálna), és az érzelmi-tartalmi hullámzásnak is megvannak a kikötői-zátonyai. Profi munka, na! De nem markol meg, nem ránt magával, nem ad beleélési támpontokat, beugrási lehetőséget. Csak szimplán mindig kirúg, mikor mi be akarunk szállni. Azt sem dönti el, hogy van-e benne egyáltalán főhős. Miért, van benne főhős? Kicsoda? Dan, az apa? Vagy újdonsült főnöke, a taknyosorrú Carter? Szigorúan meg kellett volna kapnia valamelyiküknek a kapitányi karszalagot, mert így a többi karakter is olyan dimenzióba került, ahol csak egy rossz lépés, és máris kicsúszik a lábuk alól a talaj. Nem csodálnám, ha a színészek a forgatás során enyhe identitászavarral küzdöttek volna. Bőven lett volna okuk feltenni maguknak a kérdést, hogy “akkor én most ki is vagyok? Támogatom a főhőst, vagy én magam vagyok a főhős? Szerepem előremozdítja a sztorit, vagy engem mozdít előre-hátra a történet, kénye-kedve szerint?” Sajnos meg is látszik mindez a színészi munkán, mert bár jól teljesítenek, szemmel láthatóan bizonytalanok (főleg Scarlett Johansson).

Az In Good Company befejezése szörnyű. Persze nem úgy értem, hogy halomra halnak benne a szeretett karakterek, hanem hogy megható és hollywood-ian happy akar lenni, pedig a film stílusából kifolyólag nincsen kényszer alatt. Ezzel bukik igazán, mint részeg ló a hármas akadályon. Hamis nagyon, akárcsak a főnökkel történő mosolygós kézrázás. Sajnálom. Máskülönben Dennis Quaid megfelel az atmoszférának. Jó a mimikája, jó a testjátéka, jó ő maga. Élvezetesen játszik. Az ifjú főnökét alakító Topher Grace viszont idegesítő nyálgombóc. Kedvem lett volna egy jó nagyot bepancsolni neki; azt hiszem, ez azt jelenti, ő is jó Carter szerepében. Ellenben Scarlett Johanssonért vérzik a szívem! Vallom, továbbra sem szép, ámde tehetséges. Ez viszont momentumaiban sem ütközik ki az In Good Company-ben. Sajnos ő lett az, akin az egész döntésképtelenség lecsapódott, az ő figurája itta meg leginkább a levét a határozatlanságnak. Elég, ha csak csillogástól mentes szemeibe pillantunk, máris látszik a veszteség. Egyszóval nem igazán jó film az In Good Company! Nem állítom azonban, hogy teljesen rossz, mert az hazugság lenne, de nem az a mozi, amelyet maradéktalanul, minden porcikájában élvezni lehet. Pedig egészében véve intellektuális jelenség, nem töri össze a műfajt, és nem túloz, csak pontosan a mondanivaló veszik el a karakter nélküli témátlanság miatt. Még az a szerencse, hogy igazán jó társaságban felesleges aggódni, mert valaki mindig megtalálja a kiutat. (Ugye, hogy ez is hamisan hangzott?)

Értékelés:

Jó társaság

Játékidő: 109 perc

Rendezte: Paul Weitz

Szereplők: Dennis Quaid, Topher Grace, Scarlett Johansson, Marg Helgenberger, David Paymer, Philip Baker Hall, Selma Blair

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."