Filmkritika

Lemony Snicket - A balszerencse áradása

siz kritikája
2005. június 17. 01:50

Mesékből sosem elég! Akkor sem, ha igazából nem is gyerekeknek szólnak. Akkor sem, ha felnőttségünk minden átkát, szerencsétlenségét és elviselhetetlenségét kapjuk tőlük pofonként. Akkor sem, ha végül mégis kénytelenek vagyunk hinni bennük. A Lemony Snicket, a balszerencse áradása is mese, méghozzá a legjavából! Olyan fantáziaszülemény, amely Amerikában képes volt levarázsolni a Harry Pottert az eladási listák trónjáról. Erre pedig már csak illik odafigyelni, nem? Lett is belőle film. Csakhogy az európai fülnek-szemnek meglehetősen sötét ló dobogásával kísérve. Így történhetett, hogy nálunk csak jött, látott, ám őt kevesen látták. Eltűnt a megperzselt romok alatt, pedig Olaf grófnak vajmi kevés köze lehetett hozzá. Szóval ez a Daniel Handler nevű örök gyerek (mi más lenne, aki ilyeneket képes körmölni) az ismeretlenség jótékonynak éppen nem nevezhető homályában leledzik az óceán innenső, öregebb partján. És ez nem jól van így! De még mennyire nem! Lemony Snicket ötlete ugyanis igencsak életszerű, miközben két kézzel kapaszkodik a klasszikus, Grimm-ék által fantáziált kultikus meseapropókhoz. És az a 11 kötet, amely eddig az Államokban megjelent, mindennél jobban árulkodik arról, hogy lehet benne valami. Valami, ami szórakoztat, ami elkápráztat, ami magával ragad. Mert hogy a Lemony Snicket igazán mesés, az hétszentség!

sajnos eléggé vastag cérnával fércelték össze. Mert a Lemony Snicket könyvek ahhoz egyenként kevesek, hogy másfél órát lehessen forgatni belőlük. Ezért kellett három történetet egybefűzni (magyarul: Rossz kezdet, Hüllőszoba, Széles ablak). A kapcsok pedig annak rendje és módja szerint virítanak. Na nem szemet facsaróan, csak éppen annyira, hogy nem állnak egységbe az egyes részek. Zötyög, zakatol a talpfákon a történet, nem simul összefüggő gyermeki (felnőtt) látomássá, és ez rányomja a kukkerét az egész filmre. Itt-ott motivációkat feled, következetességet fordít reciprokába a sztori, így pedig oda a teljes elmélyülés, a hullócsillagot nem követelő varázs, a kisdedekre jellemző mosoly-kacaj. Maradunk mi, nézők lecsupaszítva. És ez sem jól van így! Mert hiába szép és jó és izgalmas a történet, ha az árvák, kiknek sorsáért aggódni vágyunk, pont a legeslegfontosabb fordulópontoknál mondanak csütörtököt. Számítógépnyelven szólva lefagynak. Pontosan látható, hogy itt vannak a történetek közti kapocs-pontok. Nagy-nagy kár, hogy a forgatókönyvírói kreativitás ezeknél a pontoknál nem állt a sarkára, és bújt vissza a felnőttlétbe, hogy elfogadhatót produkáljon! Hogy hihetővé varázsolja az amúgy hihetetlent. Helyette ott hagyta tipródni az árvákat, sodortatta őket a muszájjal, kicsit sem gondolva ránk, kik szurkolni óhajtunk értük. Hát megérte? Hát sikerült? Mesét próbált beadni mese helyett.

A látvány viszont észbontó. Fantáziadús, precízen kidolgozott, festményszerű. Olyan, mintha kétdimenziót lennénk csak képesek látni a térben. Ez tovább fokozza a mesejelleget, “seholország semmikorföldje”-attitűdöt ad a filmnek, ezzel is támogatva a beleélés sikerességét. Mert például nagyon is bele tudjuk képzelni magunkat abba a városba, ahol mintha csoportokba gyűjtötték volna a színeket: vagy meleghalmazból, vagy hideghalmazból épülnek fel az otthonok. A képek egyszerre csak akkora teret ölelnek fel, amekkorát a képzelet egy szuszra be tud fogadni, fel tud dolgozni, el tud helyezni saját fantáziájában (talán még ki is számolták mesevilág/négyzetméter/pillanat mértékegységben). Így lehet, hogy nincsen sem méret-, sem szín-, sem képzeletidegen elem a Lemony Snicket-ben, illetve ami benne van, az mind ott és akkor képes érvényesülni, vagyis hatni a nézőre. (Elég csak a Harry Potterre gondolnunk, ahol például a Roxfort épületegyüttese, vagy az óriási kviddicspálya nem volt képes elérni ugyanezt a hatást.) Ugyancsak megfigyelhető, hogy a kamera sosem tolakodó. Kevésszer mutat közelieket, ezzel is inkább a mesehatás, mint a filmérzés felé (sok-sok közeli) billenti a mérleget. Fanyarul azt is mondhatnám, ha bár a belbecs (a történet) hagy maga után kívánnivalót, legalább a külcsín (minden más) tökéletesen rendben van.

a Lemony Snicket-nek stílusa is van. Az atmoszférában időnként momentumokban visszaköszön az Addams Family vagy a Men in Black látványvilága, köszönhetően az ugyan executive produceri titulus mögé bújt, de azért konkrétan felismerhető Barry Sonnenfeld-nek. Végül muszáj lelkendeznem a film karaktereiről is. Mivel van bennük nemcsak élet, hanem spiritusz is. Egyenesen lelkük van: úgy a gonosz Olaf grófnak, mint Josephine néninek. Ám sajnos van üröm is az örömben, méghozzá a szerepek eltolódása. A Lemony Snicket középpontjában az árváknak kellene állniuk, viszont a mese átmegy egy überelős színészparádéba. Nem elég, hogy Jim Carrey köré van felhúzva az egész, még Meryl Streep is rátesz egy lapáttal. Szerencsére az a lapát, amely Juliskát majdnem a tűzbe juttatta, nem teszi ugyanezt az árvákkal, mivel a Baudelaire-testvérek kordában tartott szerepjátszásán valamelyest átsüt a belső átélés. Hm, azért aki egyszer megnézi a filmet, mégis többnyire Carrey fickándozására fog emlékezni. Összességében bátran kijelenthetem, hogy a Lemony Snicket átment a vizsgán, és jónak értékelhető bizonyítvánnyal léphet be a mesék szigorú szabályok szerint nyíló kapuján. Még ha története nem is egységes, és ez némileg ront az összképen úgy a beleélés, mint a hit kérdésében, azért megérett egy folytatásra. Hiszen amelyik filmes mesének nincs továbbvitele, az félő, hogy csak egyszer volt, hol nem volt.

Értékelés:

Lemony Snicket - A balszerencse áradása

Játékidő: 108 perc

Rendezte: Brad Silberling

Szereplők: Jim Carrey, Emily Browning, Liam Aiken, Kara Hoffman, Shelby Hoffman, Meryl Streep, Jude Law, Timothy Spall, Billy Connolly, Luis Guzmán, Cedric the Entertainer, Jennifer Coolidge, Jane Adams, Craig Ferguson, Catherine O'Hara

Forgalmazó: UIP Duna Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."