Ocean's Twelve - Eggyel nő a tét

megszakadok a röhögéstől. Komolyan, nem ironikusan értem! Amikor Tess Ocean-t, akit Julia Roberts játszik, rávették, játssza el Julia Roberts-et. Mert hogy meglehetősen hasonlít rá, legalábbis, ha jól elrejti az arcát egy napszemüveg mögé és egy bazinagy kalap alá. Csakhogy nem számoltak Bruce Willis-szel, aki éppen ott téblábolt a szálloda halljában (pontosabban egy csajt fűzött). Ő persze rögtön felismerte barátnőjét, Juliát, és nem volt hajlandó leszállni róla. Ott koslatott a sarkában, akár egy kiskutya. Aztán meg azt hozta fel témaként, hogy a múltkor, amikor Juliáéknál voltak vendégségben, Tallulah nevű lánya ott felejtette a Spongyabobját. Komolyan mondom, fetrengtem a röhögéstől, annyira jó, poénos és eltalált jelenet volt! Az egésszel csak egy baj van, az viszont akkora, hogy beteríti a vásznat! Ennek a jelenetnek semmi keresnivalója nem lenne az Ocean’s Twelve - Eggyel nő a tét című filmben, ha maga a film konzekvens lenne. Mert Julia Roberts Julia Roberts-ként való komédiázása Bruce Willis Bruce Willis-ként való vigyorgásával kísérve nem az, amit Steven Soderbergh-től elvárna az ember. Ez kérem egy másik film - egyébként kiváló - jelenete kellene, hogy legyen. Csak nem az Óceán-banda kalandjaié. Habár akkor is nagyon-nagyon vicces.

jól látható ambivalencia, amely fenti soraim közt bujkál. Még akkor sem, ha ez így most kissé képzavarnak tűnik. Bár az igazság az, hogy engem kissé a képek is zavartak. Nem vagyok ugyanis híve ennek a retro-, tévékrimis stílusnak, amely Soderbergh sajátja. Igaz, ez az én ízlésem, ezért nem is róvom fel a filmnek! Hiszen azt 100%-osan elismerem, hogy nagyon érti ezt a fajta stílust, és azon kevés rendezők közé tartozik, akik rögtön felismerhetők filmjeiknek kockáiról. Az meg, hogy én nem élvezem ezt az attitűdöt, kit érdekel? Ugye, hogy senkit! De az ambivalencia tényleg komoly! Ha nem is a rendezés oldaláról, a forgatókönyv részéről mindenképpen. A film ugyanis zseniálisan van megírva, csakhogy! Csakhogy úgy nem kunszt sztorit kerekíteni, hogy ha nyilvánvaló zsákutcába jut az ember, akkor kitalálja, hogy “jó, itt lesz egy csavar!”. Ez nekem elég nagy pofátlanságnak tűnik a nézővel szemben! Az Ocean‘s Twelve legalább kétszer fut bele olyan egyirányú utcába, amelyben egy kamion száguld vele szemben. Sem idő nincs megfordulni, sem lehetőség nincs kikerülni, ezért a forgatókönyv szépen kitalálja, hogy akkor ez a kamion igazából nem is kamion, hanem csak egy hologram, vagy éppenséggel színtiszta üvegből van, így át lehet száguldani rajta. Az író George Nolfi pedig kétszer meg is eteti velünk a fogat csikorgató kását. Lehet, sokan vannak, akik szó nélkül lenyelik, némelyeknek talán ízlik is. Elvégre az egész film sztorija átverésekre épül. Akkor egyáltalán miről beszélek?
kitűnően összerakott film. Igazából egy olyan kirakós mozi, ahol a széthulló időrendiség nem a mi értelmünk terhére történik, hanem a film pulzálását és lendületét biztosítja. Magyarán, akkor is értjük, ha nem feszülünk meg a gondolkodásban. Bár van jó néhány mellékszál, vagyis inkább melléktörténés, amelyeknek helyenként sikerül is megtörniük az Ocean‘s Twelve jól látható ívét (’ív’ nálam egyenlő a ‘célra tartással’). Persze erre is van magyarázat, nemsokára ki is térek rá, csakhogy ez olyan, mint amikor a falon éktelenkedő repedést akarod eltakarni egy oda nem illő dologgal, amely aztán teljesen elrondítja a szobádat. Összességében a film története érthető, követhető és élvezhető, még akkor is, ha időnként olyan disszonáns hangokat kever bele Soderbergh, mint a Julia Roberts-Bruce Willis-féle paródia. Persze egy kicsit lenge fehérneműben rohangál az a motiváció is, hogy a mestertolvaj Toulour (Vincent Cassel hiteltelen alakítása) miért esküszik bosszút Ocean és csapata ellen. De hát pont ezért marad csak egy szórakoztató darab az Eggyel nő a tét alcímű film, és nem emelkedik sem a mozitörténelem, sem műfajának halhatatlanjai közé. Ez pedig igazából csak akkor igazán baj, ha eredetileg oda is törekedett. Mert azt azért hozza Soderbergh vígjátéka(!), amit jogosan elvárhat tőle a néző.

Eggyel nőtt a tét. Méghozzá szó szerint. Azért megnéztem volna a forgatókönyvíró arcát, amikor elkezdett töprengeni a sztorin: “A fene egye meg, most még egy karakternek kell szerepet, hangsúlyt, értelmet találnom!”. Nem volt könnyű dolga, mert egy film nem bír el majd’ tíz főszereplőt! Kizárt dolog, lehetetlen. Az Ocean‘s Twelve, ha jól számolom, hét fő karaktert hordoz, és akkor még nem beszéltem a további, kontúrosnak kényszerített kiegészítő figurákról. Ettől minden film zsibvásár-jelleget öltene, egy bábeli zűrzavart, ahol szerepet kell találni az összes figurának, sőt, még elütő egyéniséggel is fel kell ruházni őket. És itt a hangsúly a “kell”-en, az erőlködésen van! Egyszerűen sok a szereplő, ezáltal nagy az esélye, hogy többen lesznek, akik a “levegőben lógnak”, ergo jeleneteket kell adni nekik, hogy valamelyest csökkentsék indokolatlanságukat. Pontosan ezek azok a jelenetek, amelyek a történethez egy kockát nem tesznek hozzá, helyette viszont megtörik a film lendületét (például a polémia a vonatállomáson a bőröndbe csomagolt kínairól). Kész nyereség, mi? Szegény Ocean bandája így több kárt tesz, mint amennyi hasznot hajt. Végeredményben elmondható, hogy a Tripla vagy semmi folytatása meglehetősen nagyot akart harapni, melyet sem emberrel, sem technikával nem bírt igazán. S ugyan néhány foga bele is törött az erőlködésbe, azért valamelyest él még a mosolya, így nyitva maradt a kapu egy esetleges további folytatásra. Csak nehogy akkor már tizenhárman legyenek! Pedig nem is vagyok babonás.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!