Filmkritika

Nyílt tengeren

siz kritikája
2005. június 9. 02:59

“megtörtént események alapján” mögé bujtatták a fikciót, gondolván, majd ezzel teremtik meg a hitelesség látszatát. Csakhogy egy film valódisága nem feltétlenül azon a fán terem, hogy a történtek valójában meg is történtek. Ritka az olyan film, mikor ez a kettő mégis egy. A hitelesség és a “megtörtént események”. Ezért van szerencsém bejelenteni minden cápát és búvárkodást kedvelő filmbolondnak a Nyílt tengeren című filmet! Chris Kentis mozijának azonban nagyjából ugyanannyi a hozománya, mint a vesztesége. Legalábbis lehet ilyen aspektusból is szemlélni a Nyílt tengerent. Mert ugyan megtörtént események alapján készült (ha nem is konkrétan, de egyszer valahol biztos, hogy megtörténtek), és a végletekig hiteles, ám aki egyszer látja, eléggé valószínű, hogy soha többé nem mer majd lemerülni a tenger kellős közepén búvárkodni. Hátha, mire újra a felszínre bukkan, a többieknek már se hírük, se hamvuk. Én tényleg azt hittem, hogy ebben a “cápás műfajban” Spielbergen kívül senki nem tud újat mutatni, amíg meg nem néztem a Nyílt tengerent. De revideálnom kellett eddigi álláspontomat, mert ez a 2003-ban készült kisköltségvetésű (mindössze 130 ezer dollárból forgatták) horror nagyon odavág a félelmetesnek hitt megaprodukcióknak. Akár a megvadult cápák a védtelen embernek.

A Nyílt tengeren vegytiszta horror. Nem az a fajta, amely tobzódik a vérben, ilyen-olyan ocsmányságokban és rémségekben, hanem pont ellenkezőleg. Semmi olyasféle nincs a filmben, amelyet ne láthatnánk bármely tengerpart közelében (búvárok, hajók, vihar, cápák… stb.), ettől válik színtiszta, mesterséges befolyásolás nélküli rettegéssé. Mint amit a horror fogalma önmagában jelent: borzongás, undor, félelem, viszolygás, szorongás, rémület. Mert Kentis filmje mindezeket túlzó tupírozás nélkül éri el, csakcsupán olyan ősi, emberbe kódolt ösztönökre építve, mint az ismeretlen miatti félelem, a láthatatlantól való rettegés, a kiszámíthatatlanságból származó frusztráció. A tenger alatti világ és a felszín közötti határvonal megjelenítése annyira klausztrofóbiás érzetet kelt a nézőben, hogy a kezek görcsösen markolni kívánnak valamit - bármilyen fogódzót (az én ujjaim is megfeszülten próbáltak kapaszkodni a körülöttem lévő matériába). És akkor még a tüdőt összepréselő légszomjról nem is beszéltem! Nincs mese, mi is velejéig benne vagyunk a filmben, egyszerűsége és épp ezért kézzelfoghatósága miatt nem vagyunk képesek külső szemlélőként tekinteni Susan és Daniel harcára, amely puszta létükért folyik. Szerencsére Kentis (aki egyben írta, fényképezte és vágta is saját filmjét) tisztában van vele, hogy az okosan adagolt feszültség és a nem eresztő állandóság (a víz hullámzó közege) megteszi a magáét. Hát kellett ez nekünk?
sportszerűtlen a nézővel szemben. Azért, mert baromira hatásos! Ez pedig az állandó hullámzás, amelytől nemcsak Susan lesz rosszul a történet folyamán, hanem mi, nézők is. Ennek az átkozott hullámzásnak ugyanis olyan hipnotizáló ereje van, amely egyrészt az enyhe légszomjat, másrészt pedig a szereplőkkel való azonosulást eredményezi. Óvatos, talán néhányaknak fel sem tűnő, de rendkívül okos dolog Kentis részéről. (Jó, mondjuk muszáj, hogy hullámozzon a tenger, de akkor is, a film ezt nagyszerűen ki is használja.) A cápák megjelenése pedig még csak fokozza a tengeri- és egyéb betegségeket! Sosem láttatja őket teljesen a Nyílt tengeren, de a pozitívum itt abban rejtezik igazán, hogy nem játszik a film óriási műanyag vacakokkal. Hiszen a lényeg nem a cápák méretében van, ó dehogy! Hanem a róluk tudott, mindünkben élő sztereotípiákban; kiismerhetetlenségükben, idegenségükben. Abban, hogy VESZÉLYESEK! Nem is kell ezt láttatni, elég, ha csak a támadás lehetősége villan fel, máris mindenkiben megáll az ütő. Ez kérem a pszichikai terror, amely bármennyi liter vérnél, és bármennyi tucat lecsípett végtagnál többet ér. Én például mindig azon aggodalmaskodom, ha nyílt vízbe megyek, hogy te úristen, vajon mi lehet a lábam alatt? Ezek után pedig kétszer is meggondolom, belecsobbanjak-e a Balatonba!

csak egy hibát látok a Nyílt tengerenben, de az is azért negatívum, mert én (mint néző) nyögöm az igáját. Igaz, vizuálisan nem hagyják nyitva a filmet (világos, hogy mindketten meghaltak), de érzelmileg úgy ott hagynak bennünket, mint… (szóval mint amikor felizgat egy csaj, aztán lelép). Ugyanis nincs a filmben katarzis, a feszültség teljes egészében bennünk marad. Ez pedig nagyon veszélyes játszma! Tönkre is vághat egy filmet, mert az, hogy aztán látjuk, amint megindítják utánuk a keresést, csak már túl későn, még rá is tesz egy lapáttal az érzésre. Egyébiránt az is furcsa volt egy kicsit, ahogy Susan a végén “feláldozta” magát. Ez tűnt a Nyílt tengerenben az egyetlen fiktív és hatásvadász jelenetnek, de az éremnek van egy másik oldala is: miszerint miért ne adhatta volna így fel? Honnan tudom én a napfényes szobámban ücsörögve, hogy mit tennék a tenger közepén, halott szerelmem holttestével és egy tucat cápával körülvéve? Úgyhogy inkább befogom a számat. És inkább összefoglalás gyanánt elmondom, hogy a Nyílt tengeren pontosan az a suspence horror, amely a nagykönyvben meg van írva: rettegés és félelem vér és viszolygást keltő belsőségek nélkül. A szorongás ugyanis belőlünk jön, nem külső stimulánsoknak kell azt szimbolizálniuk. Chris Kentis mozija tehát tökéletesen frusztráló film, amely töretlen ívű és nyomasztó rettegésével kólint fejbe. Kár, hogy ezt a cápák ellen vajmi gyenge fegyverként lehet felhasználni.

Értékelés:

Nyílt tengeren

Játékidő: 79 perc

Rendezte: Chris Kentis

Szereplők: Blanchard Ryan, Daniel Travis, Saul Stein, Estelle Lau, Michael E. Williamson, Cristina Zenarro, John Charles

Forgalmazó: Budapest Film

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."