Felejtés

“Elfeledni téged nem lesz könnyebb”. Már nem tudom, kitől származik. Még az is lehet, hogy tőlem. Egyszerűen csak elfelejtettem. Nagy ügy! Márpedig igenis nagy, mert vannak olyan dolgok az életben, melyeket nem felejthetünk el! Hiszen ha mégis megtesszük, akkor magunkat radírozzuk ki saját magunkból. És hiába vagyunk öngyilkosságra hajlamos faj, arra mégsem törekszünk egymás sarkát taposva, hogy a szép emlékeinket öljük meg. Pedig ennél kegyetlenebb és hatásosabb önpusztítás talán nem is létezik. Kitűnő és összetett téma, Gerald Di Pego kerített is belőle egy thrillerbe öntött forgatókönyvet. Ő az anya-gyermek kapcsolat széttéphetetlenségén keresztül kívánta bemutatni a felejtés azon aspektusait, amelyek megtörténtével nemcsak az egyén élete, hanem az egész világ értelmetlenné válik. Vagy egyenesen nem megtörténtté. Joseph Ruben filmje így hitelesen és indokoltan kapcsolja össze a drámai és thriller szálakat, nemcsak a téma hálás mivolta folytán, hanem azért is, mivel jelen esetben a rettegés és a lelki trauma kettőse teljességgel rokon síkon futnak. Gondoljunk csak bele: 7 évig igaznak hitt, emlékeinket zsúfolásig megtöltő gyermekünk egyik napról a másikra semmivé válik, úgy materiálisan, mint szellemileg. És senki nincs, akire ebben a tébolyban számíthatnánk. Csoda, ha az ember beleroppan? Isten ne adja a felejtést!

a Felejtés műfaja kisebb zavart okozhat. Mert nálam egy röpke pillanatig (micsoda megbocsáthatatlan gyengeség!) ez történt. Ugyanis nem úgy indít, mint ahogyan végül befejeződik. A Felejtés első fél órája zseniális! Döbbenetesen nyomasztó dráma végig feszültségben tartó thriller-elemekkel, amikor a néző még azt gondol, amit akar. Aztán a második fél órában már körvonalazódik a kép, és arra a megállapításra juthatunk, hogy ez bizony X-aktaként ható természetfeletti thriller (ahol az X-aktaság dicséret és nem pejoratív jelző). Azt hihetjük, hogy kezünkbe adták a megoldást, a földönkívüliek a tettesek és kész. Nos, egyfajta nézőpontból ez így is van. Ekkor nem áll össze teljesen a Felejtés, ekkor érezhetjük azt, hogy egy icipicit át lettünk verve, egy cseppnyit zavarban vagyunk. És itt bizonytalanodtam el én is. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy van a filmnek egy olyan síkja, ahol minden klappol, és ahol a földönkívüli-gyanú tulajdonképpen egy okos tartózkodás attól, hogy befolyásolja a nézőt! Mert a Felejtés nem attól thriller, hogy autósüldözésekkel és paranormális tevékenységekkel van tele, hanem attól, hogy egy kétségbeesett anya harcol halott fiából egyedüliként megmaradt emlékeiért. És ettől lebeg végig a film felett a kőkemény drámaiság atmoszférája is. Aki ilyen szemmel nézi a Felejtést, megtalálja benne a nagyszerűséget, aki viszont csak a “látnivalót” látja, lehet, könnyen felejti.
szerkezete is remek. Megvannak benne a kellő tagolások (felvezetés, csavar az érdeklődés felkeltésére, cselekmény felgyorsulása, eddigiek áttekintése… stb.), tökéletesen nézőbarát formában és aspektusból. Annyit tudunk, mint a főszereplő (Telly Paretta, az anya), nem előbb és nem később jutunk információkhoz, ez pedig elősegíti (az érzelmi traumával együtt) az azonosulást vele. A dramaturgia is tartózkodik a zökkenőktől, s bár van néhány momentum, amelybe minden bizonnyal bele lehet kötni (például ha az “idegenek” mindig mindenhol mindent látnak, miért nem állítják le Telly-éket a francba?), engem magával ragadott és nem eresztett a film sodró lendülete. Mert a Felejtés annyiban is felülmúlja hasonló próbálkozással élő társait (úgy értem a hasonlót, hogy thriller, mivel egy thriller első és legfontosabb ismérve, hogy az elejétől a végéig feszült, pihenők nélkül), hogy lendülete az első perctől az utolsóig tartó egyetlen nagy lélegzetvétel. Mielőtt azonban megvádolnának szélsőséges elvakultságom miatt, rátérek egy komoly negatívumra. Ez pedig nem más, mint Telly segítője, Ash Correll figurája. Belátom, szerepe elengedhetetlen a cselekmény szempontjából (lévén, Telly nem Terminátor), mégis nagyon szerencsétlenül van megírva. Szegény nagyon íztelen, szagtalan karakter, aki ugyan nem végletesen passzív, mégis kilóg az érzelmi vonulatból. Egyszerűen nem passzol Telly-hez, és ez ront az összhatáson.

Dominic West játssza, aki már ránézésre is kontúros figura. Ehhez képest - erőfitogtatása ellenére is - untermann szerepet aggattak rá, csoda, hogy nem lázadt fel ellene (na jó, kissé túlzok - mint mindig). Mert a prímet egyértelműen Julianne Moore viszi, és nemcsak a szerepe miatt! Moore képes arra, hogy teljesen uraljon egy filmet, a Felejtést pedig 100%-ig az igájába is hajtja. Minden kockán ő van a középpontban, a drámaiságot egyértelműen ő jelenti, és az akciókból is kiveszi a részét (45 évesen is villámgyorsan fut). A Felejtés befejezése, a mai divatnak (jogosan) hódolva nem egyértelmű, nyitott vég. Én a DVD-kiadás alternatív befejezését is láttam, amely ugyan egybecseng a mozis finissel, viszont az odáig vezető út más. Hogy melyik tetszik jobban? Talán az, amelyik nem futott a mozikban. Nem azért, mert ott Telly fizikailag (és persze lelkileg, hisz a kettő Moore színjátszásában sosem választható ketté) hosszabban küzd Sam-ért, hanem mert az optimistább abban a tekintetben, hogy az idegenek HAGYNAK bennünket (az anyákat) győzni. Ez, azt hiszem, sokkal megnyugtatóbb, mint az, hogy újabb felelőst küldenek, és folytatják a kísérlet(ek)et. A Felejtés tehát egy meglepően nagyszerű film, amely bár kever műfajokat, harmonikusan, egymást erősítően teszi. S ha valakinek még vannak kétségei az anya-gyermek kapcsolat erősségét illetően, próbálja ki a felejtést! Megsúgom, nem fog neki menni!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!