Merülés a félelembe

A Merülés a félelembe nálam rögtön pluszponttal indít - ugyanis egy tengeralattjáróban játszódik. Engem lenyűgöznek ezek az emberi kéz által összetákolt fém-monstrumok, s akárha végigsimítanék egy jéghideg vastömbön, kellemes borzongással töltenek el.

Az utóbbi évek filmes vonulatainak egyik áramlata a hajós-tengeralattjárós horror. David Twohy (Pitch Black - 22 évente a sötétség) is ezt az irányt célozza meg, azzal a pozitív kivétellel, hogy a Merülés a félelembe esetében nem a sztori a horror alárendeltje, hanem fordítva, a rémisztgetés a történeté. Valós problémán alapul a kiindulópont, hiszen a második világháborúban nemegyszer előfordult, hogy saját hajót, vagy kórházhajót süllyesztettek el a tengeralattjárók. És a vízen-vízben úszó koporsóban nem lehetett elfutni a lelkiismeret marcangolása elől.

Nagyon jól indít a film (a tapasztalt néző rögtön az U-571-re asszociál), az érdeklődést pedig megkétszerezi, amikor kiderül, hogy a hajón a legénységen és a megmentetteken kívül van valami “más” is. Persze nem fizikai értelemben, és ez nyugtalanítóbb, mintha egy Alien fészkelte volna be magát az egyik kabinba. Ugyanis mindig az a legijesztőbb, ami láthatatlan, megfoghatatlan. Tehát egyik részről van egy nagyszerű történet (a tisztek titkolni akarják tévedésüket, s azt, hogy ez a kapitány életébe került), másrészről pedig valami, ami a legénység életére tör. A baj csak az, hogy a film képtelen eldönteni, melyiknek szentelje a főszerepet. Puszta, értelem nélküli horrornak túl sok a mondanivaló, valós drámának túl sok a homályos irracionalitás. Ezáltal a film úgy himbálódzik hol balra, hol jobbra, akár a Tigriscápa (a tengeralattjáró neve) a rá hulló mélységi bombák tűzerejében.

Maga a rémisztgetés persze hatásos - hogy is ne lenne az, ilyen klausztrofóbiás kulisszák között? A folytonos szűk tér, az éles világos-sötét kontraszt, és a rengeteg közeli felvétel ugyanazt műveli a nézővel, mint az oxigénhiány a legénységgel: izzadást, tág pupillákat, kapkodó lélegzetet. A leginkább pulzusgyorsító effektek a hangok - a készítők jó érzékkel ismerték fel, ha teret adnak a természetes hanghatásoknak (fémek csikorgása, bálnák vonyító hangja, koppanások, léptek), az az egekig löki az adrenalin szintet. A néző csak “kapkodja a fülét”, s riadtan kérdezi magát: “Mi volt ez? Láttam ott valamit a sarokban?”

Annak ellenére, hogy a történet tényleg dicsérni való, a karakterek nem kaptak hangsúlyos kidolgozást. Sajnos eléggé kétdimenziósak, nem válnak el élesen egymástól a jellemvonások. Nincsenek meg még azok az általában pokolba kívánt sablon-figurák sem, mint az akadályozó, az öreg róka, a hangadó és így tovább. Egyedül a babonás, szakállas katona visz némi színt az ugyanolyan karakterek halmazába. Ezek a szerepek nem is igényelnek ismertebb színészeket.

A Merülés a félelembe a vázolt hibák ellenére jó és izgalmas film. A cselekmény fő fordulata számomra meglepetés volt, általa sikeresen összeállt a történet mozgatórugója. Épp ezért jót borzongtam, bár igazán ki sem derült, minek a bosszúja vagy átka volt az, ami végül, néhány kötelező kivételtől eltekintve kiirtotta a legénységet.

Amiért igazán kár: a sablonszerű befejezés. De legalább nem akar többnek látszani a film (még az ötletes sztori ellenére sem), mint ami valójában.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!