Én, a robot

Előre leszögezem, a témát illetően nem vagyok autentikus! Nem olvasok sci-fiket, még olyan alapvető, kötelezőnek kikiáltott szerzőket sem, mint Lem vagy Asimov. Mert a fantasztikus irodalom nem érdekel (még gyerekkoromban lecsúszott néhány Nemere, de azóta semmi). Ez viszont jelen esetben segítségemre van abban, hogy teljes szabadsággal tudjam kritizálni az Én, a robotot, nem pedig Asimov kisregényei nyomán, akaratlanul is korlátok közé szorítva, félig-meddig kötött kézzel. Ugyanis nem győzöm elégszer hangsúlyozni: egy film értékelése abszolúte független attól, megtörtént esetről, adaptációról vagy új ötletről van-e szó. A filmet magában kell szemlélni, nem azzal együtt, amiből készült. Ezért nem is érdekelnek különösebben a robotika alaptörvényei, nem fogok sem filozófiai, sem jogi értelemben elmélkedni róluk. Még ha ezzel istenkáromlást is követek el. Az Én, a robot a szememben “csak” egy film, azt mondom róla, amit láttam, és úgy mondom róla, ahogyan láttam. Mert a sci-fi műfajú filmeket az irodalommal ellentétben igenis szeretem! Ha van bennük elég spiritusz, ha a látvány elhiteti velem, amit látni vélek, és ha a szereplők illeszkednek a futurizmushoz mind anyagi, mind pedig szellemi értelemben. Ezért tudom azt mondani, hogy az Én, a robot egy jó film!

Will Smith úgy kellett ehhez a sztorihoz, mint egy falat kenyér. Jó nagy falatra is sikeredett, éppen akkorára, hogy befogja a kétkedők száját. Mert Smith maga a matéria, amely feljogosítja a textúrát a hitelességre. Mielőtt kezdené felütni a fejét a sanda gyanú, hogy megbuggyantam, elmondom, miről is van szó. Képzeljük például Leo DiCaprio-t az Én, a robot kulisszái közé. Ugye, hogy cáfolhatóvá válik ez a világ? Vagy mondjuk Harrison Ford-ot. Na, ne! Ilyen arcok nem szaladgálnak a 2035-öt író Chicago-ban! Ahhoz Will Smith kell, hogy higgyünk ebben a robotokkal terhes jövőben! (A filmnézők 2. törvénye: elfogadható kivitelezés - a karakterek illeszkedése a jövőképhez.) Az a maliciózus attitűd, az a félvállról vevés, az a kesernyés beletörődés, amelyet Smith figurája képvisel, teljesen hihetővé teszi a robotokkal zsúfolt, embereket leszabályozó érát. Ez biztosítja, hogy nem válik nevetségessé a film akkor sem, ha százszámra futkorásznak a magukat Terminátornak képzelő háztartási robotok. Rá is nyomja a bélyegét az atmoszférára Spooner (Smith) beállítódása és viselkedése, amely lépten-nyomon idegenkedik ettől a világtól - akárcsak a néző. Ja, kérem, hogy milyen könnyű beleélni magunkat a rendőrnyomozó bőrébe? Hát ez a magyarázata. Ez a be nem vallott irtózat, viszolygás, ódzkodás attól a jövőtől, ahol a gyerekek nem a kiskutyát ölelgetik szeretetteljesen, hanem az új NS 5-ös műemberkét. Ha a statikus Barbie-baba már a múlté, nos, azt hiszem, akkor lesz vége mindennek.
a sci-fi íve szakadatlanul emelkedő és zökkenőmentes legyen. A táguló szerkezet (kicsiből nyit a nagyobb felé) megfelel mind a következetesség, mind pedig a fokozás szabályának. (A filmnézők 1. törvénye: elfogadható sztori - hihető és érdekfeszítő történet.) Nem baj, ha az elején sejthető, hogy itt valamiféle összeesküvés van a dolgok hátterében, és az sem baj, hogy a végső csavar sem az a még sosem látott kategória. Mert egyszerűen szemet vonzó köntösben (és körítésben) halad a történet a végkifejlet felé. (Az AUDI például csakis ezen film kedvéért tervezte meg a Smith által használt majd leélt futurisztikus autót.) Nem azt mondom, hogy mentes a kliséktől az Én, a robot, mert távolról sem (sőt, szinte az egész egy nagy, képes kliséalbum)! Hanem azt, hogy mindez azért nem zavaró, mert van egy határozott cél, amely egybecseng a néző szándékával (kideríteni, miért halt meg szegény professzor, és mi köze mindehhez a szimpatikus, Sonny névre hallgató robotnak?). A film mondanivalóját sem lehet csak úgy lesöpörni az asztalról, még ha egyértelműen közhely is (mert ugyebár a közhely azért közhely, mivel határozottan igaz!). Az elgépiesedés, a totalitárius diktatúra, az érzelemmentes jövő rémképe mind-mind olyan üzenetek, amelyek már a könyökünkön jönnek ki ugyan, de bólintsunk rá: nem árt elégszer hangsúlyozni őket! (A filmnézők 3. törvénye: elfogadható mondanivaló - aktuális és fenyegetően igaz közlés.)

számomra nem elhanyagolható adalék az Én, a robottal kapcsolatban: szerelmes lettem Bridget Moynahan-be! Teljesen megfogott ez a visszafogott jelenség Dr. Susan Calvin bőrében. Azok a kifejező szemek, azok a megfontolt mozdulatok, azok a steril érzelmek teljesen megbabonáztak. Nem véletlenül használtam ezeket a jelzőket! Az iméntiekből az szűrhető le, hogy Dr. Calvin figurája a szokásos dekoratív férfipótlék szerepkörében ki is merül. De nem! Mert a doktornő pont azzal válik karakteres figurává, hogy passzívnak tünteti fel magát! Így alakítva ki a film pulzálását (az általam mindig felemlegetett dinamikát), amely fő hajtóerőként viszi előre a cselekményt. Spooner teljes ellentéte Calvin, ez biztosítja azt a lüktetést, amely alátámasztja a történetet. Vagyis még egy karakter, amely a sztori (el)hihetőségét biztosítja. Ki gondolta volna? Ki gondolta volna, hogy az Én, a robot attól jó, hogy két okosan megírt figura tevékenykedik benne? Nem arról beszélek, hogy ezek a szerepek olyan kitűnően árnyaltak lennének, hanem hogy megvan nekik a filmbe illeszkedő motivációjuk, a viselkedésük pedig kézzelfoghatóvá teszi a futurisztikus látványelemeket. Mondjanak igénytelennek, de nekem semmi több nem hiányzott az Én, a robotból! Hiszen az volt a célja, hogy szórakoztasson, miközben kissé el is gondolkodtat a (lehetséges) jövőnk felől. Azt pedig - szerintem - teljességgel elérte. ... Apropó, nincs meg valakinek véletlenül Bridget otthoni száma…?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!