Elektra

nem tetszik nekem Jennifer Garner? Lássuk csak! Először is, mert baromira emlékeztet engem Jennifer Lopez-re, akit meglehetősen műnőnek tartok. És nem azért, mert egy kisebb fejlődő ország éves GDP-jének megfelelő szilikont pumpáltak belé, hanem mert az imázsa nagyon művi. Legalábbis nekem. Ja de nem is “dzséjlóról” akartam beszélni. Szóval szegény Garner egyik hibája, hogy az én szememben kissé kopottas utánzat. A másik tévedése maguk a karakterek, amiket rá osztanak (és amiket ő el is fogad). Mert szerintem Elektra Natchios túl kevés hozzá, ennél sokkal több van Garner tekintetében, mimikájában. De az igazi eltévelyedése a Hirtelen 30 Jennája! Az ostoba, vigyorgó, tűsarkú nőci (ide igazából egy “pi”-vel kezdődő és “csa”-val végződő szót akartam írni…) figurája annyira nem ő, hogy az már sír a vásznon. Vajon miért kellett ez neki? Jennifer Garnernek az akciószerepek állnak igazán jól, amelyek korrekt drámai vonulatot is hordoznak. (Ja, hogy ilyenek nincsenek is?) Mert ugyan Daredevil mellett és az Elektrában valóban kemény csajt kell játszania, csak egészen más dimenzióban, mint amely a legtöbbet képes lenne kihozni belőle. Oké, ez mereven csak magánvélemény! Nem kell ezért pokolba kívánni! Bár úgyis visszajönnék. Mint Elektra a halálból.

Elektra Natchios visszatért a halálból. Mondjuk ezt már sejteni lehetett a Daredevil-ben is, mikor még meleg holttestének nyoma veszett. Kapott egy más(od)ik lehetőséget az életre, s mint ahogy vak mestere mondja neki az Elektra végén: sokszor a második élet jobb, mint az első. Neki mindenképpen, ugyanis már nem a Fenegyerek mellett kell dekorálnia a vásznat, hanem kénytelen egyedül küzdeni és hőssé válni. A legnagyobb ciki azonban az, hogy egy homlokegyenest másabb dimenzióban. Itt már nem az igenis emberi Vezér vagy Célpont az ellenség, hanem szmoggá váló nindzsák, villámgyors szellem-alakok, vagy szétporladó kőemberek, tetkó-varázslók és lepra-boszorkák. Úgy válik minden elpusztított rosszarc (na jó, Miss Lepra igazán szemrevaló) füstté, mint a film szellemisége. Az ugyanis megfoghatatlan, lévén, próbáltak belezsúfolni mindent, ami csak szem-szájnak ingerévé válhat. Mit mondjak, váltott is ki belőlem némi disszonanciát a dolog! Egyszerűen nem tudtam érdemben rákapcsolódni a filmre. Az első 10 perc “Tigris-és-sárkánya” után hirtelen 30 %-ot javult a film (he-he) Elektra emberré “nyilvánítása” miatt, hogy aztán előbújjon a dolgokból egy jó kis krimi-dráma ígérete (tóparti szín: Dr. Kovac meg a lánya). Aztán ismét következett egy hajtűkanyar, s mivel tényleg nem bírom a szerpentineket, muszáj voltam kidobni a taccsot a mesebeli szörnyek-alakok küzdelme láttán. Ha ezt tudom, legalább zacskót készítek magam mellé a fotelba.
remekül szórakoztató film az Elektra, még ha én nem is tudtam beleélni magam. Atmoszférája titokzatos, meseszerű; karakterei vagy fehérek (jók) vagy feketék (gonoszak), szürkékkel nem vacakol; koreográfiája pedig súrolja a balett határait. A fényképezés virtuóz: hol száguldó, hol elmerengő; a zene dübörgő-magával ragadó; a vágás pedig minden kényes ízlésnek és kukacoskodó kifogásnak megfelelő. Mondjuk ezek az efféle, képregényből adaptált filmeknél ma már puszta alapkövetelménynek számítanak. Nem úgy a dramaturgia hiányosságai (vagy egyenesen gázos momentumai), amelyeket már nem néznek ennyire szigorúan. Van is belőlük jó néhány az Elektrá-ban: értelmetlenül feláldozandó karakterek (Elektra ”ügynöke”), felesleges, parlagon heverő figurák (Abby apja), szemet szúró ostobaságok (a vak mester csak a harcok után jelenik meg prédikálni, ahelyett, hogy segített volna, mikor az érdemleges dolgok történtek). Szerintem nevetségesek az effajta bölcsességek is: “Neked kellett rájönnöd, hogy milyen erő lakozik a szívedben!” Különben meg, ha egyszer az öreg mester mindent jobban lát mindenkinél, akkor miért hívja magát vaknak? Hát nem idegesítő egy folyton okítgató öregember, aki jól meghúzza magát akkor, amikor segíthetne? Szerintem ez az összes közül a legszánalmasabb emberi tulajdonság! És minden filmben ezek a mesterek. Akik jönnek azzal a hazug magyarázkodással, hogy “csak próbára lettél téve!” Hogy nem szakad rájuk a mennyezet!

nem sokat segít, hogy végleg a szívembe zárjam Jennifer Garnert. Nem azt mondom, hogy rosszul játszik, hogy nem ugrál bájosan, vagy hogy nem lapos a hasa, mint a vasalódeszka, csak egyszerűen én többet várok tőle. Igaz, ennek ellenére az Elektra nem is olyan rossz film, sőt, mint már mondtam, valahol élvezhető! Még akkor is, ha a Daredevil-hez képest teljeset fordult a kocka. Ott Affleck mellett Garner volt a levegőben lógó karakter, itt Garner mellett Goran Visnjic a súlytalan figura. Egyszerűen ahhoz túl sokat van a történetben, hogy ne legyen zavaró a passzivitása, ahhoz viszont túl keveset, hogy be tudjon illeszkedni. Pedig igazán örülök neki, hogy láttam, mert rettentő kontúros színésznek tartom. Akinek nemcsak kisugárzása, hanem hátborzongató mélységei is vannak. Kár, hogy egyelőre várat még az igazi felfedezése! Az Elektrához pedig összességében annyit fűznék még hozzá, hogy nyugodtan rám lehet fogni, kihalt bennem a gyerek! Mert ha ez valóban azt jelenti, hogy eltűnt belőlem az a kritikátlanul nyálat csorgató, gondolkodás nélkül mindent befogadó kezdetleges lény, amely nem kérdez, csak elhisz, akkor teljességgel igazat adok! Mert nekem ostoba gyerekre nincs szükségem!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!