Men in Black - Sötét zsaruk 2.

Egy folytatás - a közvélekedés-sel ellentétben - nem mindig rossz dolog. Néha igenis indo-kolt, illetve ha indokolatlan, akkor is be tud jönni. Ám mikor egy egyedi stílusú, valamilyen szem-pontból különleges film folytatá-sára törnek, nagy a rizikó. Ugyanis ha ugyanazt kapod, mint az el-ső részben, már nem képes olyan érdekességgel bírni a dolog. Erre remek példa a Men in Black má-sodik része. Amikor 1997-ben az álomszerűen avantgárd képeiről ismert Barry Sonnenfeld és a szintén egyedi hangulatú zenéket kreáló Danny Elfman elénk terítette saját világunkat úgy, ahogyan nem ismerjük, teljesen oda voltunk meg vissza. Kaptunk valami újat, izgatót, különöset. Aztán elkészült az indokolt (!) foly-tatás (hiszen mindenki várva várta), de ismét csak ugyanazt kaptuk. Újdonságok nélkül. És hozzászokni valamihez iszonyú könnyű. Ezért nem durrant nagyot még egyszer a fekete ruhás ügynökökről szóló mese.

Men in Black II legnagyobb hi-bája nem abban áll, hogy törté-nete gyengébb, mint az első ré-szé, pedig ez tény. A MIB-ben lefestett világ ugyanis képes len-ne elcipelni a hátán egy gyen-gébb sztorit, viszont a második részben a történet és az ironi-kus utalásokkal teli világ el-szakad egymástól. A földön élő sok-sok idegen és a létük szülte technikai kütyük (amit én széles értelemben használok) már öncé-lúvá válnak, nem a sztori katalizálja őket, s ezáltal az első részben még “emberi léptékkel” vett sci-fi (értsd: hihető ábrázolás) itt már szimpla vizuális (s egyben bugyuta) orgiává süllyed. Ez pedig, önmaga csapdájába csalva magát teljes egészében kihúzza a velejéig ironikus világ jó értelemben vett méregfogát. Az első részt átható irónia, mely kultuszteremtő magasságokba röpítette a különös sci-fit, a második részben önmaga paródiájává válik, s elgondolkodtatás helyett már csak azt a benyomást kelti a nézőben, hogy a folytatást 100%-ig a pénz szül-te, s nem a mondanivaló. Stílszerűen fogalmazva, ha már galaxisokról (világokról) van szó: “Sic transit gloria mundi - Így múlik el a világ dicsősége”.

nem állítom, hogy a film teljesen rossz lenne. Ám biz-tos nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy túl sok a trükk a MIB II-ben (én még a 140 millió $-os költségvetést sem látom bennük). A csekély 85 per-cen a telezsúfolt cupák-csápos-amorf “szörnyek” nem segítenek, inkább “csak” elveszik a báját annak, amit még az eredeti a sa-játjának tudhatott. Még az emlí-tett Danny Elfman-zene sem tud-ja feljebb turbózni a sematisztikus folytatást, ahol jóval több a külcsín, mint a bel-becs. Szerencsére a főszereplői kettős ugyanúgy működik, ahogy működött a MIB-ben, így nekik valamelyest sikerül kirángatniuk a filmet a szakadékból. Will Smith változatlanul pengén formálja karakterét: vicces, a saját keretein belül ma-csó, és végtelenül cool. Ezúttal Tommy Lee Jones válik mesterből tanítvánnyá, s ez a “szerepcsere” jó hatással van a J ügynök és K ügynök közti dinamikára. Ők kézben tartják az ügyet (a filmet), s a remek mellékszereplőkkel megspékelt (kukacok, kutya) folytatás a rettentő lapos történet ellenére is úgy-ahogy élvez-hető marad. Lara Flynn Boyle azonban ebben a nulla szerepben nyújtott alakí-tását minden bizonnyal nem akasztja ki a (dicsőség)falra. Még csak nem is néz ki jól: vastag smink, csontsovány test - fene a gusztusát, akinek bejön!

Most akkor nézhető a film vagy teljesen pocsék? Erre csak azt tudom mondani (nálam tapasztalat), hogy míg elsőre szórakoztató volt a MIB II, másodszori nézésre már untatott (pedig a kettő között nem egy nap telt el). Akit megfogott az első rész “világképe”, az a folytatást is nagyjából a magáénak fogja érezni, viszont akit a hihető fantazmagória (nem teljesen éles ellentmondás!) vonzott, az csalódni fog benne. Mindenesetre elég sok különös figurával fut össze az ember nap mint nap. Lehet, hogy mindnyájan idegenek lennénk?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!