Sin City

hogyan tudnék Robert Rodriguezbe belekötni. Nem kis fába vágom ezzel a fejszémet… ez az ember körülbelül szupernyolcassal a kezében jöhetett a világra, már gyerekkorában is folyton filmeket pörgetett, a családról, a haverokról, róluk és velük. Kicsit később, 24 évesen összegyűjtött, kölcsönkért 7225 pénzt (3000-et azért kapott, mert részt vett egy kísérletben, amiben be volt zárva 30 napig), és leforgatta az El Mariachi-t. Szintén statisztáltak benne testvérei is, és a filmecske bár aranyosan jópofa volt, de gagyi, mint a zacskós jégnyalóka. Viszont már minden jelenetén érezhető, hogy olyan stílusérzékkel áldotta meg rendezőjét a teremtő, ami minden évtizedben egy akad. 3 évvel később már nem kellett saját magán kísérleteznie, 40 millát kapott a Columbiától, hogy újra leforgassa a Zenészt, Banderas-szal és Hayekkel Desperado címen. Az eredményt ugye nem kell méltatni. Azóta is kevés ilyen vicces, és dögös akcióvígjáték készült, ha egyáltalán készült. Nem sorolom tovább az összes többi filmjét, pedig jó volt a Kémkölykök, mert akkor ki kellene térnem a Volt egyszer egy Mexikóra is, amit egyedül Johnny Depp mentett meg a nézhetetlenségtől. Lényeg a lényeg: a pasi tud valamit. Nem bíz semmit a véletlenre és nem is hagy belebeszélni a dolgába, a rendezésen kívül nemcsak a produceri, operatőri és vágási munkákat végzi többé kevésbé saját maga, de egyre többször a filmzenét is ő komponírozza. Rendesen jól esik nézni, ahogy ül a vágóasztalnál, dolgozik a nyers felvételeivel, és gondterhelt izzadtságcseppek helyett azt látni, hogy vihog, annyira tetszik neki a nyersanyag. Tarantino mondta egyszer: ”Magamnak csinálom a filmeket, mert jól szórakozom közben. Az csak mázli, hogy közben másnak is tetszik.”

Frank Millert, az eredeti képregény íróját, hogy az a tenyeréből evett. (Előtte kimondta feketén-fehéren, hogy soha senki semmit nem filmezhet a cuccaiból, mert nem lehet.) Rodriguez ezen annyira felbátorodott, hogy minden színészének a filmdarabkát mutogatta, akit meg akart nyerni a munkához, egymást taposva rohant is aláírni mindenki. Mindez nem is csoda, ugyanis a nyitójelenet képi világa (Josh Harnettel és Marley Sheltonnal) ott van a “topon” (igazából a tetőn), és az a szép az egészben, hogy Rodriguez egy pillanatra sem engedett ki: mindvégig ugyanazt a tökélyt produkálta, ami már az elején is székbenyomja az embert.

Mindenképpen érdekes produkció a Sin City, úgy ahogy van (a szó pozitív értelmében!), ezt még a fikázó kisebbség is el fogja ismerni. Talán fura is lesz azoknak, akik nem nyitottak kicsit is a kísérletező filmes próbálkozások felé, ugyanis ilyet még nem látott a világ! Ez a film egy folyékony képregény, új eszközökkel, szabályosan műfajteremtő megoldásokkal, vérpofin: maga a képregényfilm! Nem szeretem a szinkronizált filmeket, akármily jó parány országunk az iparban, az eredeti hangulat mindenképpen huss, és ha ismerem az eredeti hangot, akkor azt akarom hallani. Arról nem is beszélve, mennyire gáz, ha Willis nem Dörner György hangján szólal meg (most de), és például istenem, ki rekedtkedett itt Michael Madsen megszokott magyar hangja helyett?! Szörnyű volt! Szóval az eredeti hang-rajongásom ellenére legalább 5 perc eltelt már a filmből, mire észrevettem, hogy szinkronizált. Szinte végig csak a narrált gondolatokat hallottam, És ez ahelyett, hogy idegesített volna, pontosan azt az érzést keltette, mintha a szövegbuborékokat olvasnám. Mindez viszont lepkefing ahhoz a képi világhoz képest, ami uralja a filmet. Fekete-fehér képsorokat látunk ugyanis, és milyeneket! Nem a megszokott technikával, mintha fekete-fehér tévét néznénk, hanem a szürkék is hiányoznak a színskálából. Jóformán csakugyan csak a fekete és a fehér a két színárnyalat, ami megjelenik! Olyan éles minden, mintha PhotoShoppal lett volna maximumra állítva a kontraszt, eltüntetve ezzel a köztes árnyalatokat. Naná, hogy mindig éjszaka van, ezért főleg minden inkább mégiscsak fekete. Annyira, hogy az már természetellenes: és igen, a színészeket szinte teljes egészében greenscreen előtt vették fel, azaz az összes hátteret számítógéppel tették mögéjük.  És ami még szebbé teszi a színek hiányát: időnként, helyenként mégis akad benne némi szín. Mint Spielberg listájában a piros ruhás kislány, itt is megjelennek flekkek, de csak módjával: egy rúzsos száj, egy sárga fej, egy autó, egy vérfolt, stb. A vérről jut eszembe: erőszaknak eddig sem voltunk híján, ha Rodriguez filmjeit vesszük (nem is említettem az elején az Alkonyattól pirkadatigot… hát… ugye…). A Sin City ultraerőszakos krimi sztorisor, de a film mégsem lett az. Megint csak ragaszkodva a képregényi ábrázoláshoz - a vér általában fehér. Annyira fehér, hogy kiégeti a vásznat, és bár baromi intenzív emiatt, mégsem kell elfordulniuk a gyengébb idegzetűeknek, mert távolról sem iszonytató. Ezzel is olyan mértékben sikerül a képregény hangulatot vászonra ontani, mint még soha senkinek.

Dredd bíró (aki Stallone hiúsága miatt főleg inkább sisak nélkül látható, pedig a képregényhős Dredd ugyanúgy nem vált meg sisakjától sosem, mint Darth Vader nagyúr). Ha viszont inkább a mozifilm teljesítésre törekedtek a film alkotói, akkor meg jócskán eltávolodtak a képregénytől, plusz jellemvonásokkal kellett felruházni a szereplőket, mert a rajzolt figurák túlságosan is “vonalasak”, stb. Rodriguez olyan átmenetet képez a Sin Cityvel a két műfaj között, hogy ezzel lezár egy korszakot és újat nyit, a tökéletes megoldásokét! A Mérték, a Mérce, az Etalon. Ha ezután bárki képregénytémájú filmbe kezd, kösse fel a gatyáját, ugyanis könnyen belebukhat, a nézők és a kritikusok ezt mondják majd: de ez most miért így van?! Hát egyszer már Rodiguez megmutatta, hogy kell ezt csinálni, azt a mindenségit!

adatlapon látható a stáblista, most helyhiány miatt nem sorolom fel, hogy hűha, ki mindenki szerepel a filmben. Sok kis tejfölszerep. A leghosszabb talán Mickey Rourke-é, ezért csak vele foglalkoznék külön. Rodriguez valamiért favorizálja, hiába adja Rourke folyton tanújelét annak, hogy már régen nem az a jósvádájú csávó, aki anno exhas jegelte Ms. Basinger hasát. Inkább egy elhízott bunkó karakterét lehetne bármikor tuti befutóként rábízni. Most is testhezálló szerepet kapott, ő lett Marv, a nagydarab erőgép, izomagyú, de érzékeny killer, aki két-három bérgyilok közben a gyengék védelmezője. Torzszülött külsejével bárki más komoly gondot okozhatott volna a sminkesek és maszkmesterek hadának, de Mickey Rourke-hoz szinte alig kellett hozzányúlni… Többnyire golyó- és ütésálló, de ahogy gyűjti a sérüléseit, egyre inkább úgy néz ki, mint egy feldühített faliújság a munkaközvetítőben. Ami megdöbbentő: szeretjük ezt a tohonya ipsét. És mindenki más is profin, stílusosan teszi a dolgát: Bruce Willis az ütött-kopott zsaru, Jessica Alba a gyönyörű, Michael Madsen a korrupt zsaru, Rutger Hauer a vén kéjenc, Benicio Del Toro, a züllött zsernyák, és még (tényleg) sokan mások… (azt a gyönyört valószínűleg már el sem bírtuk volna viselni, ha Michael Douglas, Christopher Walken és Steve Buscemi is szerepelnek, ahogy ez az eredeti tervben állt…)

Tarantinot is egy-egy jelenetben, stb. (Tarantino azon kívül, hogy majdnem végig ott rontotta a levegőt a forgatáson, azt a jelenetet teljes egészében maga rendezte, amikor Clive Owen és Benicio Del Toro a kocsiban mennek - Del Toro már nem él, és egy pisztoly csöve áll ki a homlokából…)

Egyetlen kivetnivalót találtam a filmen (és ez vesz vissza egyet a 10 kockából), ami maga a történet fűzése. Rövid történetekből állnak a Sin City képregények, és egyet nem lehetett feldagasztani úgy, hogy kitöltsön egy filmet. Ezért több sztori lett egybegyúrva és ez erősen meglátszik, mi több, zavaró. Habár összejön a végére egy “tarantinós” huszárvágás, és kiderül, hogy beborul az idősík, mégis többször félbe van hagyva egy szál, és egy teljesen másik kezdődik, más szereplőkkel, más eseményekkel, ami nem tesz jót a folyamatos történetmesélésnek.

Közben a végére azt is kitaláltam, hogyan fogok belekötni Rodriguezbe. Egy nagy baja van neki, hogy nem a haverom.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!