Mielőtt lemegy a nap

Nekem is volt egy hasonló, még ha nem is a véletlen szülte. A fővárosban, a pályaudvaron ismerkedtem meg a lánnyal, hogy aztán délelőttől éjszakáig bebarangoljuk Budapest utcáit, végigjárjuk éttermeit és kávézóit, átcsevegjük magunkat ismeretlenekből ismerősökké. Mindketten idegen terepen mozogtunk, ez volt az, amely különös izgalmat csempészett kapcsolatunk első, non-stop napjába. És itt van a nagy-nagy különbség! Mi többször is találkoztunk (akkor már nemcsak a fővárosban), hogy aztán nem sokkal később ismét idegenekként váljunk el egymástól - végérvényesen. Nem tegnap volt, de nem is kilenc éve. Jesse és Celine azonban egy híján tíz éve ismerkedtek meg. Ők csak egyszer találkoztak, de akkor olyan mélyen, intenzíven és tartalmasan élték meg egymással azt a néhány órát, amely közel egy évtizedig elkísérte őket az emlékeikben. A fiatal francia diáklány és a fiatal amerikai srác felnőttek, de a másikból szerzett benyomás nem halványult bennük. Ez kötötte őket a fiatalságukhoz, a múlthoz, amely - mint azt Jesse olyan találóan megfogalmazza - addig sosem végérvényes, amíg az ember életben van. És most újra találkoztak. Ezúttal nem Bécsben, hanem Párizsban. Hogy a véletlen műve lett volna? Vagy a sorsát az ember maga alakítja? Ezen lehetne vitatkozni. Ami viszont biztos, valami mindig történik, mielőtt lemegy a nap.

Richard Linklater (rendező), Ethan Hawke, Julie Delpy hármas újra összeállt, hogy folytassák 1995-ös nagy sikerüket, a Mielőtt felkel a nap című filmet. Első gondolatként bennem is felmerült, hogy miért kell folytatással elrontani egy olyan dolgot, amely többször nem működhet? Mert másodszor vagy nem tud már újat mutatni, vagy pedig elmegy a mai mozis trend felé, hogy egy giccses és hiteltelen, pattogatott kukis, zsebkendőbe hüppögős románccá korcsosuljon. Szerencsére a Mielőtt lemegy a nap-nak sikerült az a bravúr, hogy valahol a két szélsőség között egyensúlyozzon, sem nem nimbuszt rombolva, sem pedig eredetiséget felejtve. Még ha a ‘déja vu’-érzés végig ott kering is a két látens szerelmes között. Habár az eredeti atmoszférája Párizsban kevéssé működik (ez azért elgondolkodtató, szerintem a film tempója nincs konstellációban Párizs attitűdjével), Hawke és Delpy között hellyel-közzel fennáll az a dinamika, amely a dramaturgia fő motorját jelenti. A forgatókönyv is rendben van, véleményem szerint nem kevés improvizáció erősíti (mindhárman együtt jegyzik). Hitelesség tekintetében szintén megvan az a vonal, amely nagyobb zökkenők nélkül veszi fel az eredeti fonalát, nem silányítva puszta romantikus vígjátékká a Mielőtt lemegy a nap-ot. Jesse-re és Celine-re pedig muszáj külön kitérni, elvégre ők maguk igazán a film, nem pedig az egyszálú történet.

Hawke) és Celine (Delpy) sokat változtak, sőt, én egy kicsit úgy érzem, mintha egyenesen helyet is cseréltek volna. Bár Jesse sikeres író lett, egy “kényszerházassággal” a háta mögött elvesztette azt az életkedvet és impulzivitást, amely 9 évvel ezelőtt jellemezte. Őt fásult, lemondó depresszió hajtja a hétköznapokban. Celine viszont nagyon kinyílt. Belőle annyi energia, életöröm és nyitottság sugárzik, amellyel teljesen magával ragadja Jesse-t. Jóllehet ő ugyanúgy rá van szorulva a fiúra, hiszen ezzel az érzelmi-szellemi robbanékonysággal csupán mániás depresszióját kívánja leplezni. Ha élni akarnak, teljesen egymásra vannak utalva! Ők az a páros, akik csak akkor lélegeznek, ha együtt vannak; a hétköznapokban valószínűleg rettenetesen szürke, zombi-létben tengődnek, olyanban, amely egyáltalán említésre sem érdemes. Ám amikor másodszorra találkoznak, immár Párizsban, vitalitásukkal képesek lennének elsodorni a francia főváros lüktetését is. Lélekben, szellemiségben nem sokat változtak az elmúlt 9 év alatt (most tessék elolvasni újra ennek a bekezdésnek az első mondatát!). Hiszen beszélgetésük során ugyanazok a témák kerülnek elő újra, csak immár eggyel magasabb dimenzióban (a világ működése; az ember helye, szerepe ebben a világban; a párkapcsolatok idealizmusa; a testiség fogódzót biztosító szerepe… stb.). Ők, bármi is lesz velük, egymásnak vannak kitalálva. (És még hányan és hányan a valóságban, akik nem is tudnak róla?)

Julie Delpy játéka különben lehengerlő. Annyira karakteresen járja körül magát a mondataival, hogy szinte élőként lép le a vászonról. Gondolati csapongásaival, mindent elnyomó szószátyárságával, a szexualitásról való elmerengéseivel zseniálisat alakít. Nem játssza túl a szerepét, még ha időnként ez is az ember benyomása. Minden, túlzottnak vélt megnyilvánulása a karakterhez tartozik. Vele szemben azonban nem érzem Ethan Hawke erejét. Időnként mintha keresné a helyét a történetben, sokszor pedig “hogyan keveredtem én ebbe bele?” kisugárzást érzek felőle. Ez engem egy kissé lehangolt, mert nem engedte, hogy teljesen azonosulhassak kettejük szituációjával. Persze neki is vannak jó jelenetei, csak az a határozottság hiányzik belőlük, amely Delpy-nél magával ragad. Emiatt lett nekem egy kicsit felemás az egész, mintha minden ötlet Celine karakteréhez jött volna, Jesse-t pedig magára hagyták, mondván, majd úgyis alkalmazkodik a sodró női szerephez. Végül a befejezés se lett az az igazán eltalált számomra. Persze, nyitva kellett hagyni a filmet, máshogy nem is lehetett volna, de ez túlzottan egyértelmű nyitássá sikeredett. Épp csak azt nem kötötték az orrunkra, hogy akkor most a kilenc éve érlelt ágybabújás következik. Összességében azonban nem csalódás a Mielőtt lemegy a nap, hiszen sejteni lehetett, hogy az alaptörténet virtuozitását úgysem lesz képes felülmúlni. Jó volt újra látni Jesse-t és Celine-t, és tölteteket kapni két (minden téren) ellentétes ember érzelmi-szellemi “csatájából”. A lány pedig, a fővárosi állomásról, hiába vár majd engem kilenc év múlva…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!