Star Wars III. rész - A sith-ek bosszúja

És kész. Megvolt, lement, megtörtént, lelepleződött, feltárult, lezajlott. Nyugodt szívvel vállalom a felelősséget a kettőspont utániakért: bemutatták a világon valaha legjobban várt, legnagyobb jelentőségű filmet, A sith-ek bosszúját (csak így, röviden). Nem flangálok fénykarddal az övemen, de mégiscsak az elsők között meresztettem a szemem, amikor a premiercsütörtök éjfél utáni első percében felcsendültek (az előzetesek…) a fanfárok, és a mozitörténelem máig legnagyobb sikersztorijának lezárása elkezdődött. Nem azért voltam ott, mert majd szétvetett a kíváncsiság, hanem mert bírom az ilyen ünnepélyes kereteket. (És tán valamivel szociálisabb volt így az élmény, mint ha később, aznap délután pár tucatnyian lézengünk a nagyteremben.) És az is biztos, hogy a csenevész tapsvihar a Star Wars felirat megjelenésekor nem hangzik fel délután. Röhögjek ezen a tán kissé buta amerikamajmoló szokáson, vagy élvezzem, hogy ott vagyok? Röhögve élveztem :)

A hídnak a két vége összeér valahogy, ezt tudtam, azt is, hogy végig lehet rajta menni. Milyen munkát végez az Építész (ti. Lucas), az volt csak a kérdés. Hogy mennyire passzentosak a híd fogai, mennyire pontos az illeszték, annak eldöntését ráhagyom azokra, akik fénykarddal az övükön még hosszú félórákat tárgyalták az eseményeket éjjel fél háromkor a moziból kifelé jövet, nekem csak egy cigire való időre futotta erre a kedvemből. Majd ők azt tudják, hogy sikerült-e rendesen előkészíteni mindent, és hogy R2-D2 mennyire lehet képes olyatán kunsztokra, mint amiket most láthattunk tőle (miszerint olajjal lefröcsköli utána lánggal megperzseli az ellent). Az bizonyos, hogy én a történeti pontatlanságokba nem fogok belekötni. Pedig biztos vannak. Engem csak az érdekelt, hogy milyen az út ezen a hídon, képes lesz-e Lucas Nagyúr végre párbeszédeket írni (mert hogy, hogy nem, az előző két rész alapján ráfért volna már egy gyorstalpaló tanfolyam újrakezdőknek), akad-e még olyan látvány, ami fokozza a fokozhatót és nem lészen-é túlságosan szájbarágott az átalakulás. Hogy el fogom-e fogadni, megeszem-e, ízlik-e.

Talán le sem kellene írnom: ebben a részben történik meg minden, amire vártunk (vártatok): az a kedves kissrác, később pedig kissé nőies, de jóravaló, tehetséges teenager egyszercsak sisak alól hörgő gonosz mumussá válik, aki a hitetleneket osztja, meg aztán előbb-utóbb mindenki mást is, akit ér. Ez olyannyira köztudott, hogy még az Erővel dacolva otthonmaradt párom is tisztában van vele, és miatta az egyik emelkedett pillanatot sajnálatos módon szétröhögtem a moziban. Történt ugyanis, hogy felvillant a telefonom, sms, nyitom, olvasom: “Na, hörög már?” Mindezt a 86. percben (még nem hörgött). És ide kapcsolódik az egyetlen “komoly” porlénám is a dramaturgiával. Anakint, ugye elragadja a Sötét Oldal - így szokás ezt emlegetni jedi oldalról, de más szemszögből mondhatnánk úgy is, hogy megtér, átáll, megvilágosodik… A legjobban ez izgatta mindenki fantáziáját, hogy ez miként, hogyan és miért. Márpedig nekem a fő motiváció csalódást okozott (az elvárható hatalom és megbecsülés iránti sóvárgás mellett), miszerint ott van a kutya sírja, hogy a szerelem a legfőbb oka az egésznek. Ebben a formában ugyanis logikai bukfenc is van a történetben, mert a szerelem sötét verem és ha elmúlik, akkor elvileg az egész átállás okafogyottá válik…

Kezdem (folytatom) inkább az elején ... az első negyedórában kínos röhögés kísért jónéhány meglepő jelenetet és jelenséget a vásznon, mert bizony onnan áradtak a poénok, mintha muszáj volna, és mintegy az évtizedes Disney-recept szerint, lényegtelen történések voltak ezek: abszolút mellékszereplők, a droidok poénkodtak nekünk. Hasra estek, káromkodtak, dühöngtek, halálsikolyt hallatva estek darabjaikra vagy éppen beszóltak a főnöknek. Vagy hogy egy wookie tarzan üvöltést hallatva leng kötélen át a légen… szóval garmadában érkeztek az olcsó viccek, alaposan pofánvágva ezzel az áhitatos emelkedettséget, ami a mozimászkászok sajátja volt, akik úgy érezték, hogy éppen most válnak a cinema-történelem részévé. Szerencsének tekinthető, hogy ennek csakugyan vége az első negyedórában, ezután már csak elvétve akad a jelenetekre céltalanul felaggatott humor, csak a kőkemény történetmesélés, a látvány és a párbeszédek. Párbeszédek… ha a Baljós árnyak gürgyeteg mondatait egy tízes skálán némi jóindulattal kettessel osztályozzuk, akkor most kijár a hatos. Most legalább volt mondanivalójuk a szereplőknek…

Tömérdek csócsálnivaló sorakozik még a fejemben, Yoda újabb csörte-eksönjének méltatásától, szegény John Williams-en - aki mennyire unhatja már - és a sok új és ötletes kreatúrán át odáig, hogy leírjam, hogy lényegében az egészet a jedik cseszték el…, de rájöttem közben, hogy tökéletesen mindegy, mit írok a filmről. Nem strapálom magam semmilyen irányban, hisz úgyis meg fogja nézni mindenki, vagy már inkább meg is nézte. És ezzel teljesen egyet is értek. Talán marhára nem is az a lényeg, hogy MILYEN A FILM. El kell rá menni, be kell rá ülni, és meg kell tudni, hogy mi történik. Ez benne a zseniális, ezt nagyon elkapta az Építész: minden emberfia tudja, hogy ott a híd, de azt senki sem, hogy milyen rajta az út. És mindenki ki akarja próbálni. Tehát csak az számít, hogy MILYEN A TÖRTÉNET. És annak a darabjai összeillenek (amennyire én értek ehhez a hídépítéshez) A végén pedig még mindenféle új alapkövek is a helyükre kerülnek, hogy teljesen tiszta legyen a kép: az utolsó 5 percben Vader nagyúr kémleli a Halálcsillag bétaverziójának készülő vázait, mint Franco Nero a horizontot, szétválasztják Amidala és Anakin gyermekeit, Chewbakka is felrikolt némileg és így tovább, peregnek a morzsák, amiktől rendesen kedvet kapunk, hogy egy egész napot kihúzzunk a naptárból és végignézzük mind a hat filmet kronológiai sorrendben.

Annyi mindent lehetett már hallani, hogy abból is megártott a sok. A történelmi hűségre mérget venni már nem mernék, de mintha az első trilógia után nekiszegezték a kérdést, hogy és aztán most mi lesz? - akkor kiáltotta volna ki az Építész, hogy 9 részes gigaság lészen itten majdan, egyszer. A Baljós árnyak készítésekor tollba éneklé, hogy azért várt ennyit, mert most már bármit meg tud jeleníteni a vásznon, és ehhez technika kellett (mellesleg az új játékszere el is terelte a figyelmét a filmről). A Klónok támadását pedig az az ige kísérte, hogy nem fogja már bírni ezt a gyűrődést, és mégiscsak köszöni, de megáll a hatodik film után. Addigra bár jócskán beskatulyázta magát (a pixelek háborújának Építészévé), de a mozitörténelem panteonjában is bérelt helye van az oltár mellett. Ezt a skatulyát bárki szívesen elfogadná. Kérdés tehát, hogy mi lesz ezután. Mert ha többé nem azzal kél, hogy milyen nevet adjon az aktuális jedi kedvencének és hány terrabyte effekt legyen a következő űrcsatában, akkor biza olyan üres lesz az élete, mint egy sivatagban felállított bankautomata. Rebesgetik már, hogy születik egy százrészes tévésorozat, ami azt a nagyjából 20-25 éves időszakot fedi le, ami Darth Vader nagyúr megsisakosodása és Luke Skywalker felbukkanása között telik el (akkor minden rész egy évszakot ölel föl?) De egyszercsak annak is vége lesz. És akkor az Építész rá fog döbbenni arra, amit én már most leírok: úgysem hagyja nyugodni a dolog, ott fogja buzerálni és addig-addig, míg nekiáll, és megcsinálja a maradék 3 filmet is. Máshoz lassan már úgysem ért. (De ezt csak halkan mondtam, nehogy jöjjön valaki, aki lézerkarddal az övén flangál, és nyakon ragadva a falhoz kenjen a hitetlen beszédért…)

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!