Apádra ütök

Robert De Niro, akit divatos kifejezéssel a method acting pápájaként szoktak volt emlegetni, végleg elhajintotta a tiarát, szögre akasztotta pápai palástját, és beállt a komikusok közé. Hiszen nem is olyan régen volt egy vígjáték, az a bizonyos Csak egy kis pánik, amiben ő játszotta a komplexusokkal teli gyermeklelkű (vagy inkább agyú?) maffiózót. Eredetileg nem is akarta elvállalni a szerep “komolytalansága” mián, de végül belement, mondván: ha már egyszer ő a megtestesült maffiafőnök a filmvásznon, akkor ennek a kifigurázását sem engedi át másnak. És láss csodát: hosszú évekre visszamenőleg nem aratott akkora közönségsikert! Világos volt ezek után, hogy ez nem marad egy egyszeri kiruccanás, és a következő pihentetőbb darab, ami hozzánk érkezett, az Apádra ütök címet szenvedte el a magyar forgalmazótól. Ez ugyan nem egy vadi friss történet, hiszen ugyanezzel a forgatókönyvvel már készült egy 75 perces filmecske ‘92-ben, de gyakorlatilag senki sem hallott róla. Most viszont Jay Roach, az Austin Powersek rendezője belevetette magát a scriptbe, és mindent kihozott belőle, amit csak lehet. A film egy-két órát, illetve egy kéthéttel későbbi hétvégét mutat meg mindössze, de ebben minden megtörténik, amit csak el sem tudunk képzelni. A jónevű Greg Bekur (Ben Stiller meglepően visszafogott és ügyes alakításában) elmegy kedvesével annak szüleihez, hogy megkérje a lány kezét, de az apucika szúrós szemmel górcső alá veszi, és ettől kezdve beindul az úthenger: Greg bármit tesz, csak ront a helyzetén. Tegyük hozzá hamarjában: ha valaki az apósjelölt házában, a kandalló felett álló urnát - amiben az após édesanyjának hamvai nyugszanak békességben - ripityára töri egy pezsgős dugóval, s az így keletkező macskaalomszerű valamit a házi cica azonnal meg is tiszteli ... - nos ez azért elegendő a helyzet rontásához. És ez csak egy a sok baki, mit baki, katasztrófa közül. Greg bármit tesz, minden az ellenkezőjére fordul, tragédiába torkollik, vészt hoz, rothadást és torokgyíkot.

Jay Roach odáig feszíti a húrt, ahol a Hetedikben David Fincher, Curtis Hanson A kéz, amely a bölcsőt ringatjá-ban, vagy Jonathan Demme a Bárányok befogják a szájukat című thrillerben. Sőt, talán kicsit még tovább is… Csakhogy itt most vígjátékról szólunk és ez innen nézve nem akármi! A humort nem beszólások vagy viccek szolgáltatják, hanem a helyzet, ami egyre fokozódik, de olyannyira, hogy minden nézőnél elérkezik az a pillanat, esetleg többször is, ahol feljajdul, mert már nem bírja tovább. Három olyan lányt is ismerek, aki már szinte sírva érte el ezt a pontot, hiszen Greg egy teljesen hétköznapi, rokonszenves arc, és annyira nem sikerül neki semmi, hogy az már fizikai fájdalmat okoz a nézőnek. Volt már olyan napja az Olvasónak, amikor mindent levert, elejtett, és elszúrt, bármibe fogott és azt gondolta, hogy legszívesebben lefeküdne aludni, mert akkor biztosan véget ér a bénázás? Ha igen, ez után a film után rá fog jönni, hogy az a nap csak egy satnya délutáni kávézgatás volt ehhez képest! A film legnagyobb erénye, hogy a tökéletes felvezetéssel sikerül elhitetnie velünk a teljes sztorit, úgy, ahogy van. Senki nem ripacskodik, semmi sincs eltúlozva, teljes hitelességgel zúdul hősünkre a káosz. Ez szinte már tragikomédia, szinte már korhatárossá kellene tenni!

De mivel nem az, így mindenkinek csak annyit: ezt a filmet tilos kihagyni, és elmesélni, mert ami a legszebb benne, az az a fokozódó feszültség, amin nálunk sokkal szakavatottabban munkálkodik a rendező és a színészgárda. Nincs is más hátra, mint a moziba be és engedjük át magunkat a megafrusztrációnak, amit még másodszorra is át lehet élni mindenestül! (Csak csendben jegyzem meg: mekkora hatalmas pofáraejtés lehetett volna a dologból, ha nincs a végén egy mákszemnyit amúgyis hiteltelen happy end, de bizonyára csak a rosszmájam beszél belőlem.)

Értékelés:

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!