Mr. Magoo

Pifből, Herculesből, a legkomolyabb hősök Rahan meg dr. Justice voltak. Asterix és a vadonás új időkben hálistennek Garfield az a két képregényhős, aki valamilyen szinten létjogosultságot nyert. De se Superman, se Batman, se Dredd bíró, stb, mert azok csak a műveletlen, kitartóan olvasni nem tudó bugrisoknak valók… Tény, hogy egyszerűbb embereknek IS jó szórakozás, de mindenképpen el kellene ismerni. Ugyanúgy, ahogy a Terminátort is. Kigúvadt szemű komoly filmkritikusok, akik asszongyák, hogy az nem film, bezzeg az Utolsó tangó. Nincs igazuk, Az hasta la vista, baby ugyanúgy része lett a kultúrának, mint Shakespeare, ismerik, emlegetik, szeretik, utálják. De senkit nem hagy hidegen, sőt, tán többen is képesek idézni, mint Lándzsarázót - ami még messze nem jelenti azt, hogy fontosabb.

Batmant leszámítva, ami ugyan a kasszát megtömte, de igazából nem volt jó film. Dredd bíró? Tökéletes és pontos adaptáció, rettenetes film. Superman? Nevetséges trükkök (várom már mikor jut eszébe felújítani tán éppen Roland Emmerichnek…) Flinstones? Középmezőny. Mr. Magoo?...

Hát nézzük csak! Leslie Nielsen értelemszerűen a legjobb választás. A haját leszámítva mindenben tökéletes mása a rajzfilmbeli öregnek, a vaksiságot meg prímán adja elő. Én szeretem az öreget, hetvenkét éves korára megsztárult az “eszement baromság ínyenceknek” kategóriájú vígjátékaival. És kaszál, mert hihetően béna, idétlen és jó pofákat tud vágni. Mindeddig több mint hetven filmben adta elő magát, de csak az utolsó két évtizedben kezdte ezt a vonalat, az Airplane!-nel, ha jól csalódom. Ehhez képest itt ugyan nem gyenge, de helyből adott a probléma: nem hozhatja a szokásos csetlő-botló figurát, mert Mr. Magoo körül minden a legnagyobb rendben zajlik. Legalábbis szerinte. Mivel ő a világ legrövidlátóbb embere, aki büszkeségből nem hajlandó okulárét hordani. Nem zavartatja magát, amikor titkárnője helyett a dísznövénytől vesz búcsút, csak magában jegyzi meg, hogy ilyen ronda frizurát még nem látott. Mi ezen röhögünk, de ő teljesen természetesen, szinte sármosan és szeretnivalóan mozog az általa “elnézett” világban.

Zucker fivérek ismertetőjegyévé, illetve más rendezők mumusává vált. A képiek néha a háttérben adódnak, ha valaki az előtérben elhangzó párbeszédre összpontosít, le is marad róla. Ezt elfelejtették megmondani Stanley Long rendezőnek. A vágások ritmusa adott ugyan, de könyörögve kérdem; HOL VANNAK A POÉNOK? Aligelvétve! És épphogy humor, inkább halovány burleszk az egész. Vágás, két arc, hárommondatos párbeszéd, megint vágás. A duma tökéletlen, értelmetlen, felesleges, lapos és csattanótlan volt. A néző meg majd megpukkad a nagy hiányérzettől. Valamit ér Angus, a bulldog, amilyen rondát még nem láttunk, de jófej, lesír róla, hogy Disney szülte. Megmenteni ő sem képes a helyzetet. Kliséhegyek, az egymást szívató barom FBI- és CIA ügynökök, kétbalkezes rosszfiú, félszegjóképű öcsike, miegymás. 2-3 jó poén adódik az egészben. Fel sem tűnik, hogy feliratokkal együtt 83 perc az egész tragédia. A feliratok alatt a hagyományokhoz híven elszúrt jelentek nyomulnak, még ez is gyengécske lett. Ráadásul a narancssárga betűktől nem látszanak rendesen, viszont a feliratot nem meri olvasni az ember, mert fél, hogy lemarad valami poénról. Nyugodtan tökmindegy.

Talán mégsem reménytelen mindenki számára az eset, hisz a szomszéd páholyban egy középkorú pár végig röhögte az egészet. Irigyeltem őket. Pedig a filmet végiggondolva azt hittem, úgy fejezem be, hogy magoonk leszünk a moziban, ha elmegyünk rá... akkor tehát inkább: magoonkra vessünk.

Értékelés:

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!