Gőzfiú

Nem vagyok egy anime-szakértő, ezért a vetítés után nem is képzeltem magam elé magasröptű eszmefuttatást például a rajzfilm az animációs világban történő elhelyezéséről. Ennek ellenére - sci-fi rajongóként teljességgel - élveztem azt a magasfokú, a Japán anime-művészettől már megszokott színvonalat, amelyben a figurák nem zendítenek rá tízpercenként egy slágergyanús betétdalra, vagy ahol a cselekmény általában olyan kiszámíthatatlan, hogy akár már az első percekben is búcsúzhatunk egy főhőstől.

Pechemre nem volt szerencsém a rendező, Katsuhiro Otomo korábbi munkájához, az anime körökben állítólag méltán hírhedt Akirához, de ennek ellenére sikerült levonnom tanúlságokat a nemsokára ötvenegyedik életévét betöltő képregényrajzoló és rendező legfrissebb alkotásáról.

A történet egy alternatív múltban játszódik, valamikor a 19. század közepén, Angliában, ahol a gőzgépeket nem váltotta fel a villamosenergia, s ezáltal minden nagyreményű fejlesztés a gőztechnika áldásos erejének köszönhető. Ebben a világban a nagyszerű feltalálócsalád legfiatalabb sarja, Ray éli maga kis szokványos életét, mígnem egy napon beállít az ajtón két gorilla, akiknek a fiú nagyapjától postán kapott új találmányára, az úgynevezett Gőzlabdára fáj a foguk. A menekülést rabság követi, ahol aztán kiderül: a fiú apjának elméjét egy korábbi baleset teljesen elvakította és minden tehetségét az angol-amerikai konfliktus fegyveres rendezésébe szeretné beleölni - természetesen a munkáját finanszírozó kétes hírű alapítvány hathatós támogatásával. Ray-re hárul a feladat, hogy megmentse a világot a pusztító erejű Gőzpalotától, melynek fő mozgatórugója három, a nagyapja által tervezett Gőzlabda.

Otomo mester - mert hát nevezzük így bátran - mindent bevet az izgalom fenntartásáért: CGI technikát sem kímélve, aprólékosan kidolgozott világot alkot, nem titkolva azzal a céllal, hogy rámutasson, vajon a technológiák az emberiség javát szolgálják vagy pont fordítva?

A több mint két órás eposz a vége felé közeledtével már-már megbicsaklik, képtelen véget vetni a tombolásnak (közel harminc percen keresztül tart a végső csatajelenet), s szereplői érzelmileg sorra alakulnak át, majd vissza, dramaturgiailag fölösleges, mégis ámulatba ejtő vizuális perceket szerezve nézőinek. A stáblista alatt látható képek pedig arról árulkodnak, hogy a Gőzfiú története eredetileg terjedelmesebbnek készült ehhez a két órához, s életét Otomo szinte haláláig felvázolta - akár egy valódi képregényben.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!