Mission: Impossible 2.

Tom Cruise ötlete volt a tévésorozat vászonraöntése (követendő példaként éppen a Szökevény kaszált) és megegyezett a Paramounttal; nemcsak a főszereplést, de a produceri teendők egy részét is begyűjtötte magának. Okosan, tegyük hozzá hamarjában. Később már az M:I 2 rendezőjét is ő választotta: Stone Olivér volt az illető, aki az akkoriban forgatott Tágra zárt szemek gumimaciszerű nyúlását nem tudta kivárni, mire elkezdhették volna az MI2-t, már nem ért rá. (Kubrick közmondásos alapossága miatt hónapokkal tartott tovább a Tágra zárt forgatás a tervezettnél.) Ekkor érkezett John Woo a képbe, csakhogy a Paramount nem hagyta felsrófolni a költségvetést, ezért kis híján ő is el, de meggondolta magát. Úgy döntött, jól festenek majd ebben a szinte-Bond-filmben is az ő allegorikus galambjai. (Ha Woo, akkor galamboknak muszáj lenni, ha még annyira semmi közük a film teljes koncepciójához - mint jelen esetben, tehát semennyire sem) Woo bármikor nyugodtan bevállalhatja bármilyen sikeres akcióária folytatását, nem kell attól tartania, hogy nem lesz elég húzós a munkája. Nincs is sok köze az előző részhez. Tán csak annyi, ha emlékszünk rá, mennyire nemzetközi volt ‘96-ban a gárda a szerepek szerint, ezt a tarkaságot most a szereplők dialektus-akcentus elegye képviseli: skót (Dougray Scott), zimbabwei (Thandie Newton), ausztrál (Richard Roxburgh) brit (Anthony Hopkins) horvát (Rade Serbedzija) meg valami spanyol tag az elején no és az amúgy túlsúlyban lévő amerikai angol.

Ezt a filmet vártam az idén a legjobban. Annyira kúlok voltak azok a jelenések, amiket már hónapok óta ismerhettünk az előzetesből (sziklaugrászás, motoros-ki-a-tökösebb-egymásnakugrás, sportkocsis duplapiruett, első keréken motorozgatás, stb.), plusz a baró zenei téma feldolgozás Limp Bizkittől. Mindezen tortaszelet tetejére a kőkemény habot nekem az jelentette, hogy az “akciópápa” Woo markolászta a megafont a forgatáson - ennek akkor valami földöntúli gyönyörűségnek kell lennie. Az elvárásaim tehát nem voltak nagyok, csak, mint mondjuk a Grand Canyon térfogata összevetve egy kispolszki tankjával. Ezért aztán premiernapon még az estét sem vártuk meg, úgy süvítettünk a moziba be délután, mint a jógyerekek, hogy végigfeszülhessük a 123 percet.

költségvetéscsökkentő tényezők címszó alatt) Tingli-tangli eseménykék. Hiányzik a film első 3/4 részéből a spiritusz, mintha Woo csak néha ugrott volna be hetente a forgatásra. Több mint másfél óra kellett ahhoz a vásznon, hogy Woo leállítsa Cruise-t, mondván, nincs több lacafaca, tapossunk a lecsóba és mutassuk már valamit azoknak a szerencsétleneknek, akik az akcióért ácsingóztak a pénztárak előtt. Innen kezdve aztán szép a világ és végre látjuk, miért Woo ma az egyik legnagyobb, de talán már túl későn. Nagyon beleszerethetett az Ál/Arc-ügybe, mert itt és most úgy rángatják le a különböző gumiálarcokat a főszereplők magukról, mint egyszeri szobalány a lepedőt az ágyról. Az is biztos, hogy Woo több akciót akart, és az is, hogy eredetileg háromórásra vágatta volna a filmet, de nem engedték neki. Bizonyára ki is vágtak belőle egyórányi tutiságot, és néhány álarccserét…

Másik nagy szomorúságom a zene, ami lenyűgöző. A szomorúság tehát a filmzene CD-n van, ahol 3 szám és egy flamenco zene szerepel a filmből, van, ami a filmben is szerepel, a többi, az ún. “erre ihletett minket a film” (inspired by)-típusú keménykedő számokkal adja el magát (Rob Zombie, Foo Fighters, Powderfinger…) Ha valaki arra a burjánzóan hálás Mission: Impossible-főtéma variálásra vágyik, amit Hans Zimmer álmodott partitúrába, ne a soundtrack, hanem a score CD-t szerezze be.

Ahhoz képest, hogy természeténél fogva intenzív konkurenciát szeretne jelenteni a mű a Bond-jelenségnek, ebből semmi sem lesz. Kevés benne a humor, a kütyü, egyenlőtlen az akciók eloszlása és túlságosan komolyan veszi magát. Még akkor is, ha prímán sikerült a fő elemet átemelni a Goldeneye-ból, ahol a főellen a 006-os ügynök, mert itt most Hunt ügynök ellenfele Ambrose ügynök, aki ismeri Hunt módszereit, és mindig egy lépéssel előtte jár, aztán persze mégis pórul jár rá a rúd…

A film teljességgel nézhető, de ha a Mission: Impossible X címet viseli, akkor a néző mást vár. Egyik levegő után a másikért szeretne kapkodni, karfát rángatni, és ívben megfeszülve meredni a vászonra. Ezt pedig itten nem fogja megtenni.

Értékelés:

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!