Átok

Gond egy fikarcnyi sem, ha valaki csípolja a műfajt és én igen. Éppen ezért mondhatni az ember a kísértettörténetekből egyfajta műveltségre is szert tesz egy idő után. Tisztában van vele, hogy kísértetek márpedig igenis vannak, és többnyire nem ok nélkül. Itt ragadnak, dolguk végezetlenül, eredeti gazdáik elhalásakor valaminek a kellős közepiben elakadtak. Tennivalójuk volna még, és legfőképpen azért csesztetik az embert, hogy így vagy úgy, de ez az állapot megszűnjön és eltakarodhassanak végre a másvilágra teljes egészükben, nemcsak testben, de lélekben is. Hogy milyen eszköztáruk van erre a célra az teljesen fakultatív, de materiális valójuk nem lévén, mindenképpen valamiféle praktikával próbálják magukra felhívni a figyelmet. Ügyesen felhasználva korlátozott képességeiket még úgy is tudják olykor irányítani a dolgokat, hogy akikkel találkoznak, elhaljanak. Infarktus mián, vagy bizonyos tárgyak mozgásba hozásával, vagy rejtélyes betegség útján. Lényeg, hogy az embert megérinteni nem nagyon tudják, legfeljebb a tárgyakat. És ha a földi halandó veszi magának a fáradságot, hogy az ijedezés közben felfedezze, miként lehet őket átlendíteni ezen a felemás állapoton és segít nekik, akkor hálásan elhúzzák a légnemű belüket és nyugton hagynak mindenkit.

Ilyen egy kísértethistória, ami működik.

Nézzük akkor ehhez képest az Átok című japán próbálkozást. Illetve annak japán-amerikai újráját, mert amit láthatunk az már a japán eredeti feldolgozása, nyilván nem sokban eltávolodva attól, merthogy ugyanaz az az író-rendező és a riogató főhősnő, csak több pénzből, ismertebb színészekkel láthatjuk ugyanazt a balhét.

Sarah Michelle “Buffy” Gellar. Jól tudjuk, hogy ő bírja a kiképzést, nyilván nem véletlenül választották erre a szerepre, majd ő bízvást letépi a tökét mindenkinek, akinek nem ér földig a lába. De aztán ez valahogy nincs. Viszont ő a sztár, és mivel ez nem a Sikoly, szépen el is éldegél a film végéig. A rendező egyébként nemes cselekedetként több fába is belevágja a megafonját: eleinte foglalkozik azzal, hogy micsoda elszigeteltségben él Japánban, aki nem oda született és nem bírja a nyelvet (á la Elveszett jelentés). Az ABC-ben ki kell bontania valamit, ha meg akarja tudni, hogy mi a bánat van benne, mert az csak japánul van rajta. Aztán boncolgatja kedvesen “Buffy” és barátja kapcsolatának mélységeit. Úgy tűnik, egy sokszínű történet bontakozik ki előttünk, de aztán mégis inkább maradunk a jól bevált ijesztegetős vonalnál: aki a házba belép, az lépremegy. Ha nem akkor és ott, akkor később és máshol. Minden más ígéretes szál hamvába hol. Elhangzik egy hithű japán nyomozó szájából a japán változata a kísértetek létezésére adott magyarázatnak: “Ha valaki bánattal, vagy dühtől hal meg, az érzés ott marad és kísért. A halál a ház ura”. Ezt még megérteném én, nem mindenhol egyforma az irodalma a mítosznak. Nyugaton a dolgavégezetlen lelkek, Keleten a dühös vagy bánatos lelkek. De azt már nem értem, hogy ha a házban kísért a lélek, (bocsánat, az érzés), akkor miért van az, hogy a ki tudja, milyen messzi irodaházban is bóklászgat lelkesen, sőt, a biztonsági kamerába is belemereszti a gülü szemeit, hogy szépen VHS-re rögzíthessék?! (nem tudjuk, miért) Mi keresnivalója van arrafelé? Odaette a fene valaki után, aki járt a házban, de annak idején kísértetünk elfelejtette gondját viselni…

Garfieldot felidézve, ő szokott így Johnra mászni az ágyban, mikor reggel ébreszteni jön és kaját kér. - Közben úgy néz ki, mint aki a A körből elhozta a kísértetkollegina parókáját és úgy gubbasztja a szemét, mintha folyamatosan be volna lőve és majd szét pattanna a szíve az übermagas vérnyomástól. Fizikai valója van neki (nem tudjuk, miért), és ezt a kísértettől szokatlan tulajdonságát ki is használja rendesen, akit lát, azon előbb-utóbb felülkerekedik, erővel(!) Nem úgy Buffyn persze, de nem tudjuk, miért.

A fene egye meg, teljesen felidegesítettem magam, most komolyan. Nyilván el van valahol ásva a kutya, és nem jövök rá, hol, hiszen az USÁ-ban már 100 millió felett jár a bevétel, Japánban meg már a harmadik részén is túl vannak ennek az eposznak. De egy olyan kísértetet, aki mindenkit, akit ér, akkor sem vagyok hajlandó megkajálni! És ha már mindenkit, akit ér, akkor kedvenc Buffynkat miért nem?! Sarah Michelle Gellar semmivel sem tud többet, mint a többiek, csak a gázsija magasabb. Sorban érkeznek az egymásba toldozott riogatások. A film vége felé van egy jelenet, ami bár szép, és végre megmagyaráz egyet s mást, de olyannyira következetlenül van odabiggyesztve, hogy az ember össze-vissza totózásba fog, Buffyban váteszt, médiumot kezd sejteni, és gyanakodva fontolóra vesz egy Nicole Kidman-es Más világ-szerű befejezést, de aztán semmire sem kap magyarázatot (azaz, mondjunk mindannyian egyszerre: nem tudjuk, miért!). Értelmetlen és összefüggéstelen ott is minden, mint ahogy addig is az volt, híján a következetesség legkisebb csírájának. (Külön öröm volt számomra az idióta és hatásvadász befejező jelentben felfedezni egy belógó mikrofont a kép tetején.)

Ijesztegetni, azt tud a film, ez az egyetlen dolog, amit jól csinál. De ki lakik ezzel jól mainapság? Sem egy furmány a sztoriban, sem valami szövevény, sem valami érdekes izgalmasság, csak a sorban elhulló stábtagok és a felbömbölő, öncélúan hirtelen vágások. Nekem ez kevés, ezért nem érdemes moziba menni. Ugyanezt a hatást akkor már könnyedén elérhetjük, hogy ha közeli hozzátartozónkat szépen megkérjük, hogy néha lendületesen csapja be mögöttünk a lakás valamelyik helyiségének az ajtaját, vagy véletlenszerűen bömböltessen fel olykor valamiféle dinamikus muzsikát a CD lejátszón. Ugyanannyi hasznos élményhez jutunk így, mint ezzel a filmmel, jóval olcsóbban jövünk ki a pénzünkből, és még a popcornra sem leszünk rákényszerítve; jöhet a marhapörkölt és a szilvás gombóc.

Értékelés:

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!