Átok

harag és az átok baromira nem ugyanaz! Egyik kiválthatja a másikat, a másik következhet az egyikből (fordítva persze már nem), de nem minden esetben feltételezik egymást. Úgy is mondhatnánk, az átok a harag egy speciális megjelenési (végrehajtási) formája. Nem jó csak úgy kényünkre-kedvünkre dobálózni vele, mint ahogy jelenünkben sok mással (is) tesszük, elszakítva eredeti jelentésétől a dolgokat (vagyis szélesebb értelemben használva őket). Takashi Shimizu filmjével is kizárólag a motivációkkal van gondom. Az Átok című film ugyanis fogalmaim szerint nem lehet átok, csak harag. Átok szerintem kizárólag arra irányulhat, amely a haragot kiváltotta. Nem általánosítva mindenre és mindenkire! Ebben az amerikai remake-ben pedig mire irányul ez a harag (átok formájában)? Mindenkire, aki a(z elátkozott) házba belép. De vajon miért? Nem lehet, hogy túlzottan felturbózott motivációból ered ez a harag? Dehogynem, ezért is érzem hamisnak az alapszituációt! Ám mielőtt káromkodás formájában bárki is a szájára kívánna venni, azt is hozzáteszem: na és? Na és akkor mi van? Semmi, hiszen a mai düh-bosszú-harag-átok irányultságú horrorfilmeknek pontosan ez a kiinduló pontjuk. A túlzás, a mindenre kiterjedés. Épp ezért nem lehet biztonságban semmi és senki, különösen nem a néző. Na, csak ennyit kívántam szólni a fogalmak nem összekeverése érdekében. Amúgy a filmmel az égvilágon semmi problémám nincsen!

japán belenyúlások a horrorfilmekbe! A kör is azért váltott ki akkora sikert, mert egy kicsit máshogyan nyúlt a félelmeinkhez, mint általában a horrorfilmek. Letisztítva a vizualitást inkább a magunkban csendben megbújó rettegést piszkálta meg kíméletlenül. Az Átok is ezért ijesztő. Kellő fantáziátlansággal áll a dologhoz (a sztori nemhogy nem összetett, hanem egyszerűen nevetségesen szimpla és agyonismert): nem próbálja stimulálni az agysejtjeinket, mert tudja, hogy a gondolkodás képes felülkerekedni elemi félelmeinken. Egyszerűen és nagyszerűen sematizál, klisékből építkezik, és mindez még jól is áll neki! Ott van a kutya elásva, hogy a színezést, a túlspilázást hagyja a fenébe, a hosszan tartó és villódzó látvány helyett átélhető adagokon keresztül keríti rettegő ösztön-érzéseinket a hatalmába. Egyszerűen jól porcióz! Semmilyen síkon nem visz túlzásba: nem ágál halálsikoly-szimfóniák, undorunkat béketűrésen túli vérpocsolyák, dermesztő-zsibbasztóan erőltetett színészi (túl)játék mellett. Helyette a mindünkben benne bujkáló félelmeket katalizálja - a sötét sarkokat, a kihalt folyosókat, a furcsa-ismeretlen zajokat-zörejeket, az egyedüllétet. Shimizu gyakorlatilag eléri azt, hogy a gyenge látványt mi magunk nagyítsuk a számunkra leginkább félelmetessé. Nem tudom, tudatos-e vagy sem, mindenesetre baromi jól (tehetségesen) csinálja! Nem ő akar a végletekig hatni ránk, mi hatunk magunkra az általa felkínált, pompásan megtervezett képek segítségével. Kérem szépen, ez az igazi “nyitott mű” a horrorfilmek palettáján!

ismeretlen lassan-lassan sejtéssé-ismertté áll össze, ami evidens, hogy a rettegés elleni leghatásosabb vakcina. Ez kikerülhetetlen, ekkor kellene még rátenni egy újabb fordulat-lapáttal és egy csattanós-meglepő befejezéssel, csakhogy ezen a ponton már Shimizu filmjének előnye hátránnyá válik: nem tud kitörni a saját maga (eleinte okosan) szabta keretek közül. Sajnos ezért voltam kénytelen összehúzni én is a szemöldökömet a végső finis láttán. Nagy kár érte! Az Átok szerkezete egyrészt kényszerű, másrészt szerencsére hatásos is. A linearitás egy ennyire banálisan szimpla sztorit képes lett volna viccé silányítani, ám az idősíkok mozaikos elrendezése eredményes szükségszerűségként csapódik le. Legalább némi rejtély látszatát viszi az evidens történetbe, amely a mozipénztáraknál (a hihetetlenül hatásos rettegéssel együtt) súlyos dollármilliókban öltött testet. További pozitívum még, hogy Shimizu és Hideo Yamamoto (az operatőr) tudják, hogy a mai divatos videoklipszerű fényképezés (és vágás) olyan eredményesen teszi taccsra a félelmet, ahogy az annak a rendje. Ezért élnek a kapkodó kameramozgás helyett tervezetten finom úsztatásokkal, pislogásnál hosszabb vágóképekkel, nyugodt és kiszámítható mozdulatokkal. Mi, nézők, lehetőséget kapunk körbenézni, felfogni a látványt, és van időnk megijedni is! Nem fosztanak meg a rettegés minden dimenziók mentén történő átélésétől, mint ahogy azt rengeteg mai divatos horrorfilm teszi. Köszönet érte!

harag és átok. Ezek Takashi Shimizu filmjének mozgatórugói, melyek nagyszerűen működnek, mégha túlzottak és valótlanok is. Az Átok egy újabb, japán vérrel frissített amerikai horrorfilm, amely pontosan azt nyújtja, melyre ez a műfaj hivatott: a legbelsőbb rettegést. Nincs mellébeszélés, nincs tévút, nincs tisztességtelen hatáskeltés. Ami van, az bennünk van, akkor is, ha nem tudunk róla. Ennél a filmnél azért valamennyi felszínre kerül belőle. Biztosan nem az összes, az talán sosem fog a maga teljes valójában megmutatkozni. Nemcsak széleskörben, de még magunk előtt sem. Ám talán jobb is így. Azért arra mindenképpen kíváncsi leszek, az Átok 2 milyen újabb félelmeket hoz majd elő belőlem! Mert hogy Átok 2 lesz, az most már bizonyos; a kérdés csak az, lesz-e merszem szembenézni a mélyemben megbújó, újabb ismeretlennel?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!