Pokolba a szerelemmel!

A 60-as évek Amerikája (s an-nak “központja”: New York) a fér-fiak paradicsoma volt. Jól prospe-ráló álomkarrierek, otthon pedig szerető, a női ambíciók alfáját és omegáját jelentő háziasszonyi lét-ben szerelemmel várakozó-vágya-kozó feleség. Akárcsak Ádám a Paradicsomban. Mígnem felütötte fejét a 20. század legveszélyesebb pestise: a női emancipáció, a patriarchális társadalmat pokolba kívánó egyenjogúság eszméje. Ezáltal oda lenni látszott a “férfiak mindenek feletti” nélkülözhetetlenségének és felsőbbrendűségének. Azonban a teremtés koronájának nem minden díszes pél-dánya gondolta úgy, hogy harc nélkül megadja magát az új (s mily igazságtalan) szeleknek - a nőknek. Elkezdődött a nemek közti háború legmodernebb fe-jezete.

A Pokolba a szerelemmel tö-mény giccsfilm. Pontosan olyan, mint amit a 40 évvel ezelőtti Amerika álomkarriert és -életet hirdető Doris Day - Rock Hudson filmekben megszokhattunk. Igazi korkép olyan görbe és torz tük-rön keresztül, amennyire csak le-hetséges. Peyton Reed (a Haj-rá, csajok című förmedvény ren-dezője), ha mindentől elvonat-koztatva nézzük, fogyaszthatatlan filmet hozott össze. A történet akkora nulla, végén egy hamisan sikoltozó fordulattal, hogy képes “fekete lyuk”-szerűen elnyelni a jóérzésű és legalább átlagos intelligenciával rendelkező néző agysejtjeit. Nagy-nagy zökkenők és klisék vonulnak fel előttünk, és masíroznak végig a vásznon, hogy aztán egy sekélyesen lapos dagonyában merüljenek el másfél óra után. Csakhogy!

Csakhogy a film remek! Ugyanis mindenképpen úgy kell szemlél-nünk, mint egy végletekig eltúl-zott, ironikus társadalomkriti-kát, ahol sem a kort, sem az esz-méket, sem pedig az embereket nem védi meg semmiféle páncél a gúny sebző dárdájától. A legke-vésbé felvértezve pedig mi ma-gunk vagyunk. A film ugyan a 60-as évek mézes-mázos, szirup lát-szat-világát (és véletlenül sem valóságát) ábrázolja merészen ke-mény szálú ecsettel, mégis rólunk szól, akiknek rohanó hétköznapjait az egyik fő motivációként ma is a nemek harca hajtja. A Pokolba a szerelemmel olyannyira hemzseg a színes és jellemző díszletektől, hogy zsong tőlük az ember feje. Az egész vázolt világ egy hatalmas karikatúra, s nemcsak a tárgyak látványosan eltúl-zottak, hanem az emberek is. Színpadian felerősített mozdulatok, gesztusok; szájbarágós artikuláció és mimika ontja felénk az érzelmek özönvízszerű sodrát, s arra döbbenünk rá moziszékünkben ülve, hogy mindez a “gyerekes” giccsfolyam: tetszik!

Végig fülbemászó zene szól, s ez már sok, nagyon sok - az össz-hatásnak sikerül is elérnie, hogy a rózsaszín érzelmek fílingje ma-gával ragadjon bennünket, s part-nerünket átkarolva merüljünk el az egykori felszínes propagandában. Akik mindezt “játszva” elérik-átad-ják: Ewan McGregor és Renée Zellweger. Ewan figurája, a “sztárújságíró” Catcher Block a Moulin Rouge-beli bohém Christian gátlástalanul felbátorodott klónja, aki akár egy poligám pillangó, nő-ről nőre “szállva” hirdeti a férfilét (férfilélek?) egyszerű nagyszerűségét. Renée ezzel szemben valahol Bridget Jones és Betty nővér között félúton, Barbara Novak számító bestiájaként igyekszik harcba szállni a “férfiuralom” megtöréséért a szex beszüntetésének útján, s a mundér (jelen esetben a női ambíciók) becsületét unfair síkon, a szerelem oltárán védi meg. Kettejük karakterének pulzálása (harca-szerelme) adja a film dinami-káját, s a “most ki hülyít kit?” kérdés folytonos lebegése végig fenntartja a nul-la történet talmi izgalmát.

Kellemes film a Pokolba a szerelemmel! Rendkívül ironikusan ábrázol egy letűnt eszmét, azt az ál-világot, ahol “problémák nem voltak, csak megoldások”. Színesen sarkított volta ugyan a mozi végére túlcsordul bennünk, mint egy buborékkal teletöltött pezsgőspohár, de a hangulat magával ragad, és kikapcsol a jelenből. Hát mi más célt is tűzhetne maga elé egy klasszikus romantikus komédia? Úgyhogy mégsem teljesen pokolba a szerelemmel!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!