Kettős kockázat

Nem emlékszem már, kitől hallottam, vagy hol olvastam a következőt: “Amikor kiskoromban elloptam egy üveg befőttet a kamrából, mindig verést kaptam érte. Tudtam előre, hogy így lesz, de mégis mindig csentem a lekvárból. Egy idő után rájöttem, jobban járok, ha előbb bevallom a lopást, megkapom érte a verést, és utána lopom el az üveget, ami attól kezdve már szinte kijárt nekem…” Érdekes ez a gyermeki gondolatfűzés, de logikusnak tűnik. Annyira, hogy az amerikai jogrendszer használja is az ezen a metóduson alapuló elvet, a kettős kockázat elvét, miszerint kétszer nem ítélhetnek el valakit ugyanazért a tettért, ha egyszer ártatlanul leülte a büntetését, teszem azt a férje meggyilkolásáért, utána fényes nappal hátba lőheti a Time Square-en, még csak kinyújtott mutatóujjal sem fogja megfeddni érte senki.

Filmünknek ez a fő mozgatórugója, no és Tommy ”Én Vagyok Az, Aki Mindig Üldözi Az Ártatlanul Meghurcolt Főhőst” Lee Jones kálváriája, aki szokásához híven mindig egy lépéssel van csak lemaradva, ami pont elég ahhoz, hogy az aktuális főhős, ha nem is zavartalanul, de tehesse a dolgát. (Lásd a Szökevényt Harrison Forddal és az Életre-halálra-t Wesley Snipes-szal) Többszörösen bejött neki ez a figura immáron, de ne gondolja senki, hogy folytatásról van szó, hiszen csak a felállás sikerét próbálják itten most kihasználni, Lee Jones nem államügyész, hanem zavaros múltú nevelőtiszt, és a stábból rajta kívül szinte senki nem dolgozott közre az előző két filmben. Ez - mondjuk - egyben szomorú is, mert szarkasztikus humora és a szinte már ripacskodásig vitt vagány nagymenősége, ami Oscart is hozott neki, hangsúlyozottan jót tenne a filmek, mert ezek nincsenek.

A nagy újítás: nem izmos férfit kerget most végig a fél országon, hanem egy törékeny nőt: Libbyt (Ashley Judd). Nos, ő előle szökik meg a férje, és úgy rendezi az ügyet, mint ha a felesége ölte volna meg, ügyesen, hisz el is ítélik. Az első zavarós momentum letisztul egy idő után: miért lép le a szép és kisugárzással csordultig teli Ashley mellől az unalmas és közönségesen szép Annabeth Gish kedvéért: a pasinger alapból egy szemét és kihasznál mindenkit. Azt viszont később sem sikerült kiderítenem, miért kapja meg a feleség a halott férj után a kétmillió dolláros életbiztosítást, ha egyszer megölte. Ilyenkor ugyanis ugrani szokott az életbiztosítás, emlékeim szerint…

A női fegyház kedélyes társaságát elnézve önkéntelenül is arra gondol az ember, hogy mennyivel szebb az élet ott, mint a férfioldalon, ahol szerencsétlen elítéltnek folyton a seggét kell vigyáznia, ez pedig, ugye a nőknél nem szükséges. Az ”özvegy” a börtönben egy telefon nyomán rádöbben, hogy nem is özvegy, dutyibarátnői pedig elmagyarázzák neki a kettős kockázat fogalmát, mint hogy véletlenül éppen jogász volt az egyik odakint. Ettől kezdve gyúr, mint G.I. Jane, de nem kell rémülni, nem kerül sor machós erőfitogtatásra a későbbiekben, ez csak arra való, hogy az elszántságát szemléltesse velünk a vászon. Mindeközben elénk tárul a savanyú jövőkép: az igencsak közeli jövőben nem lesz olyan könnyű elbújni a világ elől, valahol, valamilyen számítógépes nyilvántartásban szerepelni fogunk, ami alapján megtalálnak minket, ha törik, ha lefagy.

És a nagyjából “szökevényes” sztori innen már erősen sejthető: üldözősdi, a nő a bosszúért/gyerekéért/igaza bizonyításáért, a nevelőtiszt pedig a feltételesen szabadlábra helyezett nő elfogásáért hajt. Pont ebből ered az alkotás egyetlen, de jelentős gyengesége: tudjuk, mi lesz. Nemcsak a két előző film miatt, hanem a történet és a szereplők sem hagynak kétséget afelől, hogy mi a helyzet. Egyetlen kérdés marad csak: pofán lövi-e a nő a férfit vagy nem? Mert a boldog vég ez esetben kötelező.

Akad még egy tanulság, amit így lehetne megfogalmazni: ha bezársz valakit élve egy koporsóba, előtte vedd el a pisztolyát.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!