Az Álmosvölgy legendája

Pfeiffer-Willis páros összeeresztése. Akadnak a jó sztorira bazírozó igényesebb dolgok, mint a Hatodik érzék, vagy a Matrix, illetve látványközpontú léggömbök, mint az Átok, vagy a Baljós árnyak. Aztán gyakran születnek érdekes módon azonos évben hasonló jellegű próbálkozások (Dante pokla - Tűzhányó, Armageddon - Deep Impact aminek mi is volt a magyar címe?!, Egy bogár élete - Z, a hangya, Ryan közlegény megmentése - Az őrület határán).

És van Tim Burton. Ő nem görcsöl, előveszi a fejnélküli lovas esetét Tóth Mari nélkül és olyan kísértethistóriát varázsolt elénk, hogy eldurran az agyunk tőle. A témát már jónéhányan feldolgozták, de nézzünk mélyen magunkba: mennyit láttunk ezek közül? Én egyet sem, pláne nem újdonás korút. Emlékezzünk csak meg a szerzőről, akinek a tollából az eredeti történet származik, hiszen Washington Irving április 3-án lenne 217 éves, ha bírta volna idáig. Az Álmosvölgy-sztorit kilencszer vették elő, moziban utoljára viszont csak 1958-ban. Szóval ebben az esetben sem számolhatok be arról, hogy valami ősrobbanásszerűen forradalmi újdonság született és mégis kilóg mindenféle skatulyából a mű. Erőteljesen meg van támogatva számítógéppel a látvány, mind animációval, mind a helyszínek feljavításával, valamint rengeteg a műtermi felvétel. Bevallom, az első fémes csikorgásra felszisszentem, hogy most is végig ez lesz, hogy a kaszab hírnöke majd ez a hang folyvást, amint a penge pendül lendítés közben. (Mint ahogy másztam falra tőle a Tavaly nyári sagában, ahol kampó lévén teljesen indokolatlanul ettől a hangeffekttől volt az eposz hangos) Nem a felszisszenésemet, hanem a következőt készültem bevallani: az első után megátalkodottan elhatároztam, hogy számolni fogom ezeket, hogy közzé tegyem. Kettőig jutottam, így van ez. Utána jött Johnny Depp, jöttek az eszméletlenül jó arcok a régkorból (XIX. fordulója) és kész voltam, kénytelen voltam a filmre figyelni. Akut mozimászkászként csak azt tudom jó filmnek tartani, ahol a vászonra meredés közben el tudok vonatkozni attól, hogy épp egy moziban ülök, és arra várok vadul, hogy most hogy lesz, s mint lesz.

Christopher Walken játssza szótlanul, de annál több hörgéssel és üvöltéssel lágyan jeges melegséggel a szemeiben. És teszi a dolgát: vízszintes kardsuhintásokkal fejetlenséget teremtve maga körül. És ez ellen a modern technika sincs sok jóval felvértezve…

Christina Ricci csapnivalóan nem leli a helyét a szereplők között. Csak ténfereg szegény, a jelenetek között, mint Jancsi bácsi a szupermarketben. A rémisztő díszleteknél fogva pedig otthon is érezhetné magát (Addams family-kastély, Casper-kastély), de azok az idők már elreppentek. A Nem ér a nemem-ben játszott már félig felnőtt, kiállhatatlan fruskát (ami a jómájak szerint nem is áll túl messze tőle), de most harmatos ártatlanságot, bájt és bimbódzó nőiséget kellene domborítania, és ez egyelőre sajna meghaladja a tudását. Így aztán többnyire szenvtelen arccal ledarálja a mondandóját, mint aki óradíjat fizet a jelmezkölcsönzésért.

De inkább hagyjuk ezeket, mint a dagadt ruhát, és foglalkozzunk azzal, hogy Tim Burton nem hiába mestere a feszültségkeltésnek, a sötét árnyak félelmetes megjelenítésének és a csipetnyi fekete humor ügyes adagolásának. Johnny Depp-pel már harmadszor adják elő a nyerő párost, remélhetőleg nem utoljára. Danny Elfman zenéje is tökéletesen nyom meg mindent, ahol kell dübörgő és cincogó szimfonikusokkal, hogy beleremegnek a hangfalak. Mindenki remeg, ahogy a vászonról lefér, szalad és retteg és menekül. Tény, hogy a végére elfogyhatott a rendezői szusz a megafonból és mivel piszkosul nem volt még érthető, hogy “kiismiismiértis”, a gonosz szépen eldarálja nekünk, hogy miértis úgy, ahogy és az, aki. Enyhén szájbarágós lesz ettől a befejezés, viszont a megnyugtató végkifejlet még csak ezután

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!