Sorstalanság

A második világháborús holokausztról a többség csak annyit tud, amennyit az iskolában tanítottak/tanítanak neki. Az én korosztályom sem foglalkozott vele különösebben, egészen a Schindler listájáig. Akkor azonban kinyílt néhány szem, mintha a szégyenérzet miatt homokba dugott elmék végre rájöttek volna, attól még, hogy nem beszélünk róla, igenis megtörtént. Mégpedig olyan valami történt akkor, amelyet nemcsak elfelejteni nem szabad, nemcsak tanulni kell belőle, hanem magunkban kell hordoznunk az idők végezetéig. Ugyanis nem a németek követték el! Ilyen “vénára” nem lehet, hogy csak egyetlen nép szakosodjon, ehhez AZ EMBER kell. Vagyis mi mindnyájan. Hagyjuk a mentegetőzést, és lássuk be, hogy a legembertelenebb kegyetlenség mindannyiunkban ott lapul. Ezt kiirtani nem lehet, esetleg a felettes én hatalmával kordában tartani. Ezért kell rá emlékeznünk örökké! Szóval ennyire “egyszerű” a holokauszt kérdése. Esetünkben a megfilmesítés újabb apropóját Kertész Imre Nobel-díjas könyve, a Sorstalanság jelenti, amely túlnyúlik a spielbergi témán. Ez a történet már nemcsak a borzalmakra koncentrál, hanem arra is, aki túléli őket. Hiszen a legjobban egyetlen ember sorsán keresztül lehet rávilágítani egy egész nép fizikai és szellemi hányattatására. Ehhez pedig a kertészi reflektor tökéletes anyag.

Az operatőrből rendezővé előlépett Koltai Lajos mert nagyot álmodni. Pontosabban muszáj volt neki nagyot álmodnia! Ennyi elvárással a vállán és -figyelemmel körülvéve - nincs mese - teljesítenie kellett. A Nobel-díjas alapanyag pedig nem volt egyszerű. Összetettsége nem a történetben rejlett (hiszen az egy szálon futó és lineáris), hanem abban, hogy az egyén sorsán keresztül (Köves Gyuri) mutassa be egy nép “otthonkereső” szenvedéseit. Nemcsak a koncentrációs tábor kézzelfogható borzalmait kellett ábrázolnia, hanem a zsidóság saját maga megkérdőjelezett identitás-dilemmáját is (például Herrer Sári remek alakítása a szomszéd lány, Annamari szerepében). Ez, szerintem, remekül sikerült neki, azonban más összetevők már nem valósultak meg maradéktalanul. Míg a Schindler külső, nézői szemszögből mesél, addig a Sorstalanság belső, szubjektív nézőpontból éli át a holokausztot (akárcsak Polanski A zongoristája). Koltai filmjében nemcsak “megtekintjük” a koncentrációs tábor borzalmait, hanem Köves Gyuri szem(üveg)én keresztül mi is ott állunk a hajnali büntetősorban, az ételosztásnál, vagy a kőlapátolásnál. Illetve ez lett volna a koncepció, ám ez nem (mindig) sikerült teljesen. A hiba elsősorban a főhős lelki és fizikai passzivitásában keresendő; míg a többi táborlakó kontúros, élő karakter, Gyuri többnyire csak gyermeki tisztaságú szemlélő marad, amely így bennünket, nézőket javarészben a rácsokon túlra taszít, átélőből szemlélővé degradál.

Nem szeretnék lelkekbe gyalogolni, de nekem Nagy Marcell (Köves Gyuri) alakítása nem volt igazán meggyőző. Időnként sajnos úgy éreztem, nincsen ott teljesen a filmben, sőt, még a történet közbeni narráció is meglehetősen sterilnek hatott. Vagy a koncepciót értelmeztem félre, azért játszott így, vagy valóban meghaladta az erejét a feladat, nem tudom (bevallom, a könyvet még mindig nem olvastam). A Sorstalanság számomra legtetszetősebb tulajdonsága kétségtelenül az erőszakmentesség volt. Egy pofonból eredő orrvérzést leszámítva nincsen se vér, se megcsonkított, meggyalázott holttestek tömege a filmben. Nincsen ütlegelés, kivégzés, kínzás, nincs fizikai erőszak, csupáncsak a legnagyobb terror: az éhség. Ez mindenképpen meglepett, jóllehet nem jelenti azt, hogy nem történtek ilyenek a buchenwaldi táborban, sőt! Természetesen nemcsak jól áll a filmnek az erőszak hiánya, hanem teljességgel indokolt is, hiszen a Sorstalanság arról szól, hogy még a legnagyobb borzalmak közepette is meg lehet találni a (viszonylagos) békét, örömöt, szépséget - ami ugyan valótlannak tűnhet, ám a hiteles túléléshez elengedhetetlen. Ezt az attitűdöt támasztja alá a lassú svenkekkel élő, csodálatos vizuális kompozíciót (fény-matt színek) megtestesítő fényképezés (Pados Gyula) és az érzékeny, hangulathoz és képekhez illő, elemeiben sem tolakodó zenei aláfestés (Ennio Morricone).

A Sorstalanság ismét bebizonyítja, amit már évtizedek óta tudunk: a magyar színjátszás a világ élvonalába tartozik. Egy teljes bekezdésben sorolhatnám azokat a neveket, akik szerepet vállaltak Koltai filmjében, és akikkel a Sorstalanság nemcsak hiteles lett, hanem a végletekig gazdagodott. Számomra különösen kiemelkedő volt Dimény Áron Citrom Bandi reményt adó szerepében, Bán János az apa tűrő bőrében, Rajhona Ádám a szomszéd önző karakterében vagy Kovács Lajos a korrupt határőr figurájában. Említést érdemel továbbá a remek, összeillő jelmez- és díszlettervezés, melyek nagymértékben hozzájárulnak a háború és a holokauszt korhű hihetőségéhez. A Sorstalanság a befogadás hibája miatt nem lett tökéletes, ez a hiányérzet pedig sajnos rá is nyomja a hatását az összképre. Koltai Lajos filmje azonban még így is ”élvezhető”: szomorú és elgondolkodtató, mennyire gonosz, felelőtlen, számító és érzéketlen képes lenni az az életforma, amely egyszersmind csúcsragadozónak, felsőbbrendűnek és tökéletesnek propagálja magát. Kertész Imre saját maga átdolgozott forgatókönyvéből olyan film született, amely sokáig fogja még hirdetni azt, amely elfeledhetetlen és megérthetetlen. A foganatjában - mint oly sok másban ezen a világon - csak reménykedhetünk.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!