A szajré

(Robert De Niro), aki hétmérföldes hírű mackós, de csakis az Államokban vagy Európában dolgozik, “a saját fészkébe nem piszkít”. Szépen lassan tendál affelé, hogy egyedüli tulajdonosa legyen egy jólmenő klubnak és tisztes adófizető polgárként üldögélhessen szerető nőjével ölében, aki szintén békés csillapodásra vágyik. És naná, hogy érkezik az alapvetés, ami 102%-ban a konfliktushelyzetet varázsolja minden kasszafúrós filmben: a - mostmárdeténylegalegeslegutolsó - nagy balhé. Persze helyben, Montrealban, a vámház szuperül őrzött alagsorából, az ország legbiztonságosabb helyéről kell megnyúlni egy középkori jogart. De ha ez megvan, akkor nincs több meló...

Gyakorlatilag csak arról van szó, hogy ilyesmit nem láttunk egy ideje, ezért szinte piaci rés támadt a témában, rácsobbant hát egy stúdió, és közepesnek mondható költségvetéssel feldolgozták ezt a hagyományt. A rablók profik, mint Belmondo, és hi-techben is nagyon ott vannak, de nem erre van kihegyezve az összhatás. Igazából nincs is kihegyezve semmire. Szerződtettek három színészt a költségvetés egyharmadáért, akiknek feladata feszültségkeltés, a hitelesség, a jó benyomás és a nyereség megteremtése. Velük nincs is semmi gond, hiszen mikor volt bármi ellenvetésünk Robert De Niro vagy Edward Norton ellen? Marlon Brando is elgurul az öreg markecoló szerepében, bár igazából néha már gondot jelent neki megformálni a szavakat, vénül már, mint vasúti kocsik a Sopron-Pécs vonalon, és nem ritkán nyáltól tocsognak a mondatai. Viszont utoljára az iszonytató Dr. Moreau szigetében volt ilyen sokat a vásznon, mint most.

Az egész film olyan, mint egy professzionális, másfélórás, nagyon ínyenc előjáték. Ez az ágyban jó lehet, de a moziban nem biztos, hogy elég. Azért ott nem árt, ha hébe-hóba történik valami. Ehhez képest másról sincs szó, mint a technikai előkészületekről, az egyre kilátástalanabb helyzetről (szigorítják az őrizetet, készülnek elszállítani a szajrét, sietni kell, stb.) Minden más csak sablonos mellékszál. Norton és De Niro között (a feltörekvő ifjonc- és a vén róka típusú mackósok) eleinte feszül némi ellentét, de később már elviselik egymást. Nincs ugyan az unalmasan kötelező nagy összehaverkodás a végére, csak korrekt munkakapcsolat. De meg kell tudnunk legvégül, hogy a fiatal kolléga büszkeségét bizony erősen karistolta a vén bajtárs lekezelő hozzáállása, ami viszont nincs jelen a filmben. Ebből talán szabad lett volna kicsit többet kihoznia a vén jedi mesternek (a rendező: Frank Oz, Yoda papó hangja eredetiben). Mindvégig inkább a színészek tartják bennünk a lelket, nem a történet. Norton visszanyúlhat a “gyökereihez” a fogyatékost tettető áltakarító karakterével, hisz a Legbelső félelemben hasonló szereppel etette Richard Gere mellett a világ összes mozinézőjét, hálásak is voltunk neki érte nagyon, az Akadémia ugyan csak jelölésre méltatta, viszont a Golden Globe-ot meg is kapta.

A helyenként már vontatott előjáték a végére azért behozza gyümölcsét, csak éppen az orgazmus közben egyszerre csönget be a szomszéd és szólal meg a mobil, tehát akad zavaró momentum rendesen. Így aztán - a párhuzamnál maradva - a mértéktelenül hosszú előjáték után kurta kis csúcspontot kapunk. A kielégülés ugyan meglesz, de egy kicsit élveztünk volna szívesen hosszabban is, ha már ennyi időt és energiát fektettünk az ügybe. (E heti matekfeladványunk: mennyibe került a film összesen?)

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!