A fény ösvényei

Vannak filmek, amikről nehéz beszélni. Talán nem is lehet. Ez nem a film minőségét jellemzi, nem azt jelenti, hogy a film jó-e vagy rossz. Mindössze annyit, hogy meg kell nézni. Át kell érezni belőle valamit, mert olyat tud nyújtani, amiről beszélni egyszerűen csak fecsegés lenne. Egyszerű dolgokat ismételgetnénk egyszerűen. De ha megnézzük, rájövünk, hogy az egyszerűség mögött sokkal több húzódik meg. A fény ösvényei ilyen film, én mégiscsak megpróbálok beszélni róla.
 

[cim]A mese[/cim]

Mispál Attila egy mesét mutat meg. Egy mesét, ami nem történt meg. De megtörténhetett volna. Vagy ki tudja? Talán meg is történt. Csak senki nem figyelt rá. Nem volt szenzáció. Csak egy csendes kis történet volt, aminek egyes részei nap, mint nap megeshetnek. Talán meg is esnek. Talán velünk is. Meséje nem álomvilágba vezet bennünket, rózsaszín ködön át. Maradunk itt, a valóságban. Egy látszólag egyszerű történetben. A modell története, aki egy tűz miatt elvesztette szépségét, és az ötvösé, akinek a fény elvette látását, de megtalálták egymást. Látszólag egyszerű. Mert elmesélése hallatán egyszerűnek hangzik, nem is túl érdekfeszítőnek. Végignézve azonban valami mást kapunk. Megismerjük az apró részleteket. Azok, amik akaratlanul kimaradnak szóban, most szemünk elé tárulnak. S ezek a részletek állítanak fel egy új egészet, mely akkor már nem a két hősről szól, hanem általános érvényt nyer. A figurák, a tárgyak, a helyszínek, egy tekintet, egy mosoly, vagy akár egy dühkitörés, egy könnycsepp. Két hamvaiból feltámadt ember, akik elfogadták sorsukat, s erre formálják életüket. Akik elvesztették azt, amiből éltek. Nem adták fel. Nem hagyták nekik, hogy feladják. Tovább éltek, s megtalálták az élet elvesztett szépségeit. És egymást.

[cim]lux és lumen[/cim]

“Miként a nap megvilágítja a látható dolgokat, akképpen a jó az ésszel felfogható dolgokat” (Platón: Állam)

Életünkben emberek jelennek meg, formálják át és tűnnek el belőle. Őrangyalokat látunk, mások minket látnak annak. Kis tettek visznek néha előre, míg a nagyok zsákutcába végződnek. Sorsunk elkerülhetetlen, van, amikor észhez térünk tőle, van, amikor új utat mutat. Ki tudja miért történnek meg? Néha talán hihetetlennek is tűnnek. Nem kell mást tenni, csak követni a fény útját. Ami a fényképezőgép vakujának villanásán át, a kifutó reflektorain keresztül a Nap sütéséig vezet. A fény és a tűz elvesz valami fontosat, de kijelöl egy új útvonalat, az igazán fontosabb felé. Miért? Talán fölösleges is feltenni ezt a kérdést. Válaszokat találhatunk rá. De ha jobban belegondolunk, egyik sem kielégítő. Szükség éppen lehet hogy volt egy új értékrend kialakítására. De csupán ennyiről lett volna szó? Nem hiszem. Talán mindennek van oka, talán semmi nem történik véletlenül. A kérdés csupán az, tudjuk-e értelmezni, meglátjuk-e a dolgok mögöttes tartalmát.   

[cim]egyszerűség és szentimentalizmus[/cim]

Talán mindez szentimentálisnak tűnhet. A csapdák száma sok volt. Egyszerű történet, érzékeny pillanatok. Sok helyen el lehetett volna rontani, csak egy kicsit kellett volna máshogy alakítani a jeleneteket. Egy árnyalattal. De nem történt meg. Mispál Attila rendkívül óvatosan kerülte el a szentimentalizmust, a hatásvadászatot, úgy, hogy a filmje meghatóvá váljon. Olyanná, ami után úgy megyünk ki a moziból, hogy élesebben látjuk a világ szépségeit, de közben nem feledjük el semmilyen csúfságát.  Igazságai olyan igazságok, amiket lehet, hogy mindenki tud, ismer, de senkin sem látni. A film nem mond hatalmas újdonságot, nem renget meg, csak szól. S remélem a szavára odafigyelnek majd, érdemes, mert csak magunk tudunk segíteni magukon. Nem történetével hódít, az csak az alap, hanem világával, szereplőivel, pozitív sugárzásával.

[cim]vége[/cim]

Ennek a mesének is boldog a vége. De nem csap szembe. Nem fáj. A mindenjórafordulás nem zavaró. Megérdemeltnek látszik. Hihetünk benne. Mispál Attila filmje szép, tiszta és őszinte.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!