Szerelemtől sújtva

nyers, kiforratlan, követhetetlen és kontrollálhatatlan érzelmekhez. Mármint mi, emberek. Egy tökéletes faj a maga legszélsőségesebb tökéletlenségében. Olyan csoda, melynek legnagyobb bámulata az, hogy egyáltalán működik. Szerelmesek vagyunk. Mindenekfelett. Akkor is, ha nem lehet, akkor is, ha értelmetlen, akkor is, ha bánt. Ha fáj, ha sebez, ha megöl. És mégis. Nincsenek rá észérvek, gyógyszerek vagy segítség. Csak saját magunk vagyunk képesek fenntartani vagy megszüntetni. Legalábbis “kívülállóként” így gondoljuk. Ám ha már benne vagyunk, derül csak ki igazán, hogy a saját magunk feletti istenségünknek is megvannak a határai. Sőt, ha lehet, még inkább, mint bármely más cselekedetünk, akaratunk vagy gondolatunk esetében. Ilyenkor nincs mit tenni, sodródunk az árral. Vagy ha mégis sikerül valahogy megkapaszkodnunk egy uszadékfában, a vízesést rendszerint akkor sem tudjuk elkerülni. És nem azért, mert gyengék vagyunk, hanem mert az embernek a Szerelem az akhilleuszi gyenge pontja. Velünkszületett, mint a halál ígérete. Talán ezért is képes az egyik a másikat maga után vonni. Mert a szerelembe bele lehet halni! Van, hogy csak lelkileg, de van, hogy testileg is. A szerelem nem válogat, lesújt. Rám, rád, ránk. Ezért vagyunk mi így folytonosan: Szerelemtől sújtva.

Sas Tamás szeret téma- és formabontó lenni. Ez óriási érték egy filmíró-rendező esetében! Ott volt először is a Presszó, amely egyetlen kamerabeállításból volt képes több mint másfél óráig a vászon elé szegezni a nézőt. Majd jött a Kalózok, a szerintem első, hollywoodi atmoszférát megcélzó tinifilm. A Rosszfiúk témájával tabukat (de legalábbis csukott szemeket) feszegetett. Aztán a Szerelemtől sújtva földhöz vágott. Mert ez az alig 80 perces film tökéletesen járja körbe az első bekezdésben feszegetett szerelem témáját valami elképesztő dramaturgiai bravúr megoldásával. Éva (Kovács Patrícia) életének 11 éve úgy tárul fel előttünk, mint egy zárakkal védett, rejtett ajtó. Nem kérjük, hogy benézhessünk rajta, de ha már csak egyetlen pillantást is vetünk rá, magával ragad bennünket. Ettől kezdve feltételek nélkül a vér szerint árvaságra jutott lány oldalára állunk, és olyan szubjektíven követjük Tiborral (Máthé Gábor) való hazug kapcsolatát, amely egyértelműen Sas Tamás manipulációja. Ám ezt máshogy nem lehet! Mert a Szerelemtől sújtva nem oktatófilm, nem egy “igaz történetek”-sorozatdarab, hanem egy fikció, amely csak így működik. Így viszont teljességgel, hatása alól kivonhatatlanul. Valami olyan bensőséges érzelem-forgásban kapunk helyet, amely a végletekig intim. És ha már benne vagyunk, nem tudunk nem együtt érezni vele. Kevés film képes ezt elérni.
fokozatosságra épít. Fokozatosan gyorsul fel a történet, apránként kapunk információkat Éva múltjáról, lassan sodródunk a pulzáló érzelmekkel. Észrevétlenül kerülünk a történések hatása alá, és már késő visszafordulnunk, mikor tudatosodik bennünk, hogy immár a huszonéves lánnyal lakunk együtt a néhány szobából álló magány-kétségbeesés-remény-hit szigeten. A film nagy erénye, hogy nem hazudik nekünk. Bár csak kisebb adagokban jutunk hozzá a helyzet teljes megértését szolgáló információkhoz, egy percig sem próbál félrevezetni bennünket, és eltitkolni a befejezést. A csúcspontot jelentő tragédia végig a szemünk előtt “lebeg” (az időnként előkerülő véres törülköző), csak azt nem tudjuk, hogyan ér véget Éva élete. Épp ezért a végső bosszú (bár a valóságtól jócskán elrugaszkodóan és megkérdőjelezhetően kitervelt) nemcsak megráz, hanem valamiféle kielégülés-élményt is hoz: érvényre jut az érzelmi talió-elv (lelket lélekért). Olyan emóció-együttes marad a nézőben a végkifejlet után (sajnálat, bánat, megkönnyebbülés, harag), amely az egész filmen végigvonult a szerelem érzetének leple alatt. Ha van, és egyáltalán lehet tanulság, az nem kevesebb, mint hogy a szerelem az emberi természet legveszélyesebb fegyvere, épp ezért nem árt kordában tartani. Már persze, ha lehet.

meggyőző a Szerelemtől sújtva színvilága is. Mivel a szituáció is leszűkült (mondhatni, egysíkú, de jó értelemben véve) a szerelemre, minden más érzelmet, cselekedetet és történést feledve, a színek is bizonyos határok között mozognak. A fő benyomás a vörös és árnyalatai, mellette aztán a barna, a fekete és időnként a fehér - ezzel válik vibrálóvá, nyugtalanná az atmoszféra. Szimbolikus voltuk nyilvánvaló (mint például az almáé is, mikor Éva Tibor “bűnéről” gondolkodik), mert ennél a filmnél nincs szükség rejtett jelrendszerre! A Szerelemtől sújtva egyértelmű (bár a végletekig összetett érzelmekkel operál), folyamatos (noha rapszodikus hangulatok hullámzásában evez) és megállíthatatlan (jóllehet több ponton is fellebbenti a kiszállás lehetőségét). Ragályi Elemér csodálatos képeiben a színészi játék egyetlen emberre összpontosul. Legalább akkora bravúr Kovács Patrícia tökéletes át/beleélési teljesítménye, mint a dramaturgia mindenki mást karakteresen kizáró megoldása. Ha ő nem nyújtana 100%-ot, a film kártyavárként dőlne össze a saját maga vállalta emeletek súlya alatt. Egyszerűen tökéletesen játszik ez a ‘78-as születésű lány, még azt is megbocsátja neki az ember, hogy öngyilkos lesz a film végén (kicsit furcsán hangzik, de így van). A Szerelemtől sújtva komoly és komor film. Azonban mégsem annyira lehangoló, mint ahogy elsőre látszik. Ennek a bizarr kijelentésnek az igaza pedig abban áll, hogy sajnos ismerjük a szerelem lesújtó természetét. Sas Tamás filmje úgy megdöbbentő és természetes egyszerre, hogy nem érezzük az ellentmondás feszültségét. Őszintén gratulálok neki!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!